2016. április 14., csütörtök

24.rész*Te vagy az én hazugságom

Érzem, ahogyan a makacs könnycseppek végigszántják az arcomat. A látásom homályos, a lélegzeteim szaporák, míg a fejem zúg. A szívem megszakad, ahogyan a halkan szuszogó kislányra pillantok, aki betegen alszik semmit sem sejtve. 
- Sel - Harry halkan mondja, szinte már suttogja a nevemet, én pedig csak a fejemet rázom meg nemlegesen. - Kérlek, hallgass meg.
Megfogja a kezemet, én pedig remegő lábakon felállok. Próbálok a keserves zokogást visszafogni Rosie miatt, ám nehezen megy. A mellkasomhoz szorítom a fotóalbumot, s úgy követem Harryt át a konyhába. Azonnal lerogyok egy székre, a könyvet az asztalra helyezem, és kinyitom ott, ahol tartottam. Tenyeremet a számra szorítom, az ujjamat végigvontatom a fotón, amely Rosie születésekor készülhetett. A kórházban magamhoz ölelem a törékeny kislányt, aki hatalmas szemekkel, kíváncsi tekintettel néz fel rám, míg az én szemeimben a meghatódottságtól könnyek vannak. Harry mellettem ül, az ujját Rosie fogja, míg egy puszit nyom a halántékomra lehunyt pillákkal.
- Édesem, kérlek.
Harry hangjára felpillantok, és várom, hogy valamit mondjon. Annyi kérdésem lenne felé, de a legfontosabb, hogy miért nem mondta el, hogy milyen helyet foglalt is el az életemben a baleset előtt? Miért váratott azzal, hogy Rosieval találkozzak, aki a saját kislányom!
- Egy okot mondj, csak egyet!
- Sel, mindenki azt mondta, hogy nem szabad rád erőltetni a dolgokat, hanem magadnak kell emlékezned. Hidd el, borzasztó nehéz volt visszafognom magam, s nem eléd állnom azzal, hogy már pedig igen, te vagy az a lány, akit szeretek, te vagy az, aki a gyermekünket várta, és egy csodás ajándékot kaptam tőle.
- Ki akarta így? Niall?
- Nem, Niall azt mondta, hogy úgy cselekedjek, ahogyan jónak látom. Ekkor beszéltem a szüleimmel és a tieiddel is. Nem szerettem volna egyedül döntést hozni, muszáj volt meghallgatnom őket is - nagyot nyel, s feldúltan a hajába túr. - Elszerettem volna mondani, de mindenki azt mondta, hogy jobb, ha lassan áramlanak feléd a dolgok. Szerinted nekem nem lett volna könnyebb ott a kórházban közölni, hogy a csodálatos menyasszonyom vagy, és a kislányom édesanyja? Szerinted nekem annyira egyszerű volt tartani a távolságot, és úgy tekinteni rád, mintha egy olyan lány lennél, akit el kellene csábítanom újra? Édesem mindennél jobban szeretlek, ezt el kell hinned - simít végig a könnyáztatta arcomon.
- És Rosie? Tisztában van vele?
- Hogy te adtál neki életet? - mosolyog rám. - Persze! Három éves, Sel. Tisztában van vele, hogy ki is az édesanyja.
- Akkor nem értem, hogy miért hív a nevemen?
Annyira feldúlt vagyok, hogy szinte egyszerre tennék fel ezer meg ezer kérdést, de türelmesen várok, hogy Harry megválaszolja őket. Tudom, hogy nem lehetek ellenséges vele, viszont azokkal, akik rávették erre, és elszakítottak a családomtól, más a helyzet.
- Előtte nem igazán becézgettelek. Kialakult valahogy az, hogy Selnek hívtalak, amikor velünk volt, és valahogy ő is így kezdett el hívni. Téged ez nem zavart, valami olyasmit mondtál mindig, hogy furcsa, de tetszett neked. Nem a megszokott család voltunk sohasem. Persze, van amikor anyának nevez téged, de valamiért még is nagyon megszerette a nevedet.
- De egyszer sem mondta mostanában. Te..
- Ne gondolj butaságra. Nem tiltottam meg neki természetesen. Ezért sem találkoztál vele sokáig, de utána már a szerencsére bíztam. Ha anyának szólított volna, kénytelen lettem volna elmondani az igazat. És talán mélyen magamban mindig is ezt a pillanatot vártam - húzza el kicsit a száját. - Tudod, eléggé nehéz a szerelmed elé állnod, és ezt így közölnöd. Ahogyan telt az idő, elszerettem volna mondani, de egyre jobban tartottam attól, hogyan is fogsz reagálni. Aztán, amikor itt töltötted az éjszakát, és a karjaim között aludtál, be kell vallanom, hogy én nem sokat aludtam. Néztelek, ahogyan a saját ágyunkban aludtál, és a hófehér takaró a puha bőrödet takarta, ami alatt már semmit sem viseltél. Szinte percenként megjelent a gondolat a fejemben, hogy felébresztelek, és elmondok neked mindent. Hogy elég ebből a színjátékból, és, hogy jogod van tudni mindent. Aztán valahogy még sem tettem, neked pedig rémálmod volt és el is tűntek a gondolataim, csak az lebegett a szemem előtt, hogy megnyugodj, és, hogy szorosan tarthassalak.
A könyvben tovább lapozok, és már egy olyan fotó tekint vissza rám, amikor Rosiet hazahoztuk a kórházból. Olyan kis törékeny baba volt. Látszik, hogy Harry is és én is imádtuk, úgy, ahogyan most is, ami nem csoda, hiszen a szerelmünk gyümölcse a kis tündéri lány.
- Haragszol rám? - Harry hangja bizonytalan, s talán még soha nem hallottam így beszélni.
- Hazudnék, ha erre nemmel felelnék - pillantok fel a szemeibe.
- Meddig szeretted volna titkolni mindezt? Meddig hagytál volna abban a tudatban, hogy Rosie nem az én kislányom?
- Sel, kérlek - fogja meg a kezemet, de én elhúzom. - Fogalmam sincs, bíztam mindig abban, hogy egyszer csak felébredsz és minden emléked visszatér, bíztam abban, hogy Rosie azt mondja neked anya, de mindig csak akkor mondta, amikor elmentél. Hol van anya? Miért nem alszik itthon anya? Megszakadt a szívem, amikor a szemében láttam, hogy mennyire hiányzol neki. Ő még kicsi, és ezt nem tudja megérteni, és mindig azt feleltem, hogy dolgozol, vagy valami hasonlót. Mindig azt feleltem, hogy majd, ha hazaérsz az éjszaka bemész hozzá, és puszit adsz neki. Amikor reggel nem voltál velünk, újra a munkára hivatkoztam. Hiába nem látott téged, nem hagyta abba a kérdezősködést, én pedig utáltam magam, amiért se neked, se pedig neki nem mondom el az igazat. Még mindig undorodva tekintek magamra, amiért ezt megtettem, de nem dönthettem egyedül, ezt szeretném még egyszer leszögezni.
- Mit kell még tudnom?
- Azt, hogy szeretlek, mindig is szerettelek, és kitartok amellett, hogy visszaszerezzelek. Szükségem van rád, ahogyan Rosienak is.
- Most el kell mennem - állok fel. - Ezt, elvihetem?
- Persze, de hova, és miért? - áll fel ő is, és azonnal védelmezően lép közelebb, de én hátrálok az albummal a kezeim között.
- Át kell gondolnom ezeket, és ki kell szellőztetnem a fejem.
Átmegyek a nappaliba, ahol Rosie még mindig halkan szuszog. Megsimogatom az arcát, majd lehajolok, és egy puszit nyomok a meleg bőrére. Nem áll szándékomban felébreszteni, de lassan pislogni kezd, s mocorogni. Elmosolyodok, ő pedig az ölembe mászik, az arcát a mellkasomhoz nyomja, én pedig újra aggódni kezdek, hiszen a bőre szinte lángol.
- Lázas - nézek Harryre, aki a kanapé mellett áll, ám ahogyan a szavak elhagyják a számat, letérdel és a kislányunk arcára helyezi a kezét.
- Kapott gyógyszert?
- Igen, reggeli után - takarom be, miközben még mindig szorosan magamhoz ölelem.
- Be kell vinnünk a kórházba - áll fel. - Hozod így?
A tekintetében bizakodás rejtőzik, s tudom, hogy abban reménykedik, hogy velük megyek. Teljesen abszurd helyzet lenne, ha inkább távoznék, mintsem velük tartanék. Ha Rosie nem az én lányom lenne, akkor is mennék! Bólintok, aztán kisietek. Harry átveszi, amíg a cipőimet és a kabátomat is felveszem, aztán újra magamhoz fogom a remegő lányomat, aki lehunyt pillákkal görcsösen kapaszkodik belém.
Harry pillanatok alatt kapja fel a szükséges dolgokat, és indulunk is. Én kérdés nélkül ülök hátra, el sem engedve Rosiet. Harry sietve indul el, nem foglalkozva semmi mással, csak, hogy Rosie mielőbb orvosi segítséget kapjon. Megijedek, amikor köhögni kezd, és az ujjai még erősebben szorítják a kabátom anyagát.
- Hé, kicsim - simítom meg az arcát, aztán a visszapillantóban találkozik a tekintetem Harryével. - Minden rendben lesz - suttogom és a hajába csókolok.

Türelmetlenül járkálok fel és le a folyosón. Az orvos kiküldött bennünket a kórteremből, hiába tiltakoztunk Harryvel, kitessékeltek. Ideges, feszült vagyok. Rengeteg minden kavarog bennem, de most az első Rosie és az ő egészsége. Harry magához von most először, én pedig nem lököm el, hiszen szükségem van rá, ahogyan neki is rám.
- Minden rendben lesz vele - motyogja.
Tudom, hogy ő sem nyugodt, de mindent megtesz azért, hogy én az legyek. Édes a törekvése, annak ellenére, hogy célt nem ér.
- Sziasztok! - Niall hangja ragadja meg a figyelmünket. - Sajnálom, hogy most jöttem, de egy műtétem volt. Hogy van?
- Vizsgálják még - feleli Harry.
- Sajnálom, de nem tűnt többnek egy kis megfázásnál - mondja Niall bűnbánó arccal.
- Nem a te hibád - mondom neki azonnal, mire a könnyes szemeim láttán Harryre pillant.
- Tudja.
- Emlékszel?
- Nem, de ezt most hagyjuk - talán kissé kemény hangvételben beszélek, de nem tud semmi sem most érdekelni. - Te is ránéznél azért még egyszer?
- Nem vagyok gyerekorvos, ahogy ezt tudjátok is, de természetesen - bólint, és be is megy a szobába.
- Üljünk le, kérlek - suttogja Harry, én pedig bólintok, és szorosan mellette helyet is foglalok a kényelmetlen műanyag széken.
A vállaim köré fonja a kezét, a fejemet a nyaka hajlatához hajtom, s mélyen magamba szívom az illatát. A szívem őrült tempót diktál, a gondolatim kuszán keverednek, és a könnyek újra, s újra végiggördülnek az arcom vonalán, beszennyezve ezzel az engem ölelő férfi ingjét.

Facebook csoport: Alexa S. blogs

4 megjegyzés:

  1. Uhhh.TUDTAAAMM.Úristen ez nagyon megható rész lett .Imádom ezt a blogot.Fantörpikus lett xDDDD.Nagyon várom a folytatást

    VálaszTörlés
  2. Nem is értem vajon miért vagyok odáig meg vissza ezért a történetért! Na jó ez vicc persze hogy tudom. Hiszen ezt te írod drága Alexandra és ezáltal mindig sikeres részeket tudhatunk magunkénak. Annyira megható,szeret teljes,izgalmas ez a blog. Imádom ahogy láthatjuk hogyan viszonyulnak egymáshoz a szereplők. Imádom Sel és Harry kapcsolatát , Harry és a kislányuk kapcsolatát az egész családukét. Annyi mindent szeretnék írni de nem tudom kifejezni sajnos magamat a megfelelő szavakkal. Na de nagyon várom a folytatást :*

    VálaszTörlés
  3. Imádtam ez a részt:)Remélem minden meg tudnak majd beszélni és a miértekre is választ kapunk majd:) Remélem Roseival sem lesz semmi komolyabb baj :)
    Várom a következőt :)
    Puszi Kolett

    VálaszTörlés
  4. Édes jó istenem ez annyira...megható és egyben szomorú is. Selnek meg kell bocsátania, hisz igen nehéz helyzetben döntött Harry, hogy szint valljon. Imådom.

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Epilógus

Könnyek folynak végig az arcomon. A szívem gyorsan ver, a fülem sípol, és egyszerűen nem akarom elhinni a dolgot. Nagyot nyelek, úgy érze...