2015. november 22., vasárnap

3.rész*Mohóság

Éjjel zihálva ébredem. A szobám területét mindössze a Hold fényének gyér ragyogása tölti be, így azonnal kinyúlok oldalra, és egy lámpát felkapcsolok. Melegem van, a levegőt is kapkodom, miközben visszaemlékszem álmomra, amelynek emlékképei szerencsére halványodni kezdenek.
Kimászom a meleg takaróm anyaga alól és papucsomat felvéve elhagyom a hálómat. Halkan megyek le a konyhába, ahol is hasonlóan ügyelek arra, hogy senkit se verjek fel az éjszaka közepén. Előveszek egy poharat és megtöltöm vízzel, majd azonnal fel is hajtom. Újra félig töltöm a hűs folyadékkal, és azzal együtt sétálok vissza a szobámba.
Magam mögött halkan csukom be a fa ajtót, és mászok be a színes ágyneműm közé, poharamat pedig magam mellé helyezem a szekrényre. Visszadőlök párnámra, amikor szobámat újra a sötétség uralja, s igyekszem visszatérni álmaimba. Még pár órát mindenképpen aludnom kellene, hogy a nap folyamán nyomottság érzetem ne legyen.
Sajgó fejjel fordulok a másik oldalamra, ám azonnal meg is bánom, amikor a nap erőszakos sugarai behatolnak az ablakon. Sietve fordítom fejem a másik oldalra, így már a hasamon fekszem. Érzem, hogy még álmos vagyok, viszont hallom a lentről felszűrődő beszélgetést, ami felkelti kíváncsiságom.
Lassan összeszedem magam, és elhagyom ágyam. Pizsamában, ahogy vagyok kócos hajjal és álmos tekintettel lépkedem lefelé a lépcsőn. Elhalkul a beszélgetés, amit furcsállok. Beljebb merészkedem a konyhába, ahol is Elisabeth és Harry ül.
Harry, aki jó pár napja nem is láttam. Utoljára a közös reggelinket követően voltam vele.

- Ki az a Rosie? – teszem fel a kérdést neki, ám ő csak megfeszített állal figyeli az utat. Nem szólal meg, és ez kellő aggodalmat ébreszt bennem. – Ha esetleg barátnőd van, semmi szükség arra, hogy pátyolgass, tényleg – folytatom. – Tudom, hogy neked dolgoztam, és köszönöm a reggelit is, de nem szeretnék gondot okozni.
- Sel..
- Egészen biztos, hogy vissza fogja hallani, és én…
- Sel – kissé már erőteljesebben ejti ki a nevem. – Nem erről van szó – motyogja. – És ne nevezd pátyolgatásnak. Ha nem szeretném, nem lennék itt – mutat rá a dologra.
- Oké – mondom, de a választ még mindig nem kaptam meg.
- Meg nyugodhatsz, nincs barátnőm – pillant rám.
Nagyot nyel, majd tovább hajt, és tudom, a téma innentől le van zárva. Viszont a célom elértem. Bár az oldalamat még mindig fúrja a kíváncsiság.


Ennek több mint egy hete. Azóta semmit sem hallottam róla, és ez felettébb rosszul esik, még ha tudom is, hogy kérdésem felzaklathatta.
- Jó reggelt – köszönök Liznek és Harrynek.
- Jó reggelt, édesem – mosolyog rám kedvesen Elisabeth. – Nekem van egy kis dolgom, ha bármi kell, szóljatok – lép el mellettem.
Végigsimítja kezem, majd magunkra is hagy. Kissé kellemetlen érzés kerít hatalma alá, így a pulthoz lépek, hogy lefoglaljam magam.
- Hogy vagy? – töri meg a közöttünk fellépő csendet.
- Kissé még álmosan, de jól, köszönöm – felelem. – Te?
- Hasonlóan – motyogja.
- Kérsz valamit? – még mindig nem nézek rá, de muszáj valamivel lefoglalnom magam.
- Köszönöm, de Liztől már kaptam kávét – sóhajt fel. – Viszont hoztam neked a kedvencedből – hallom, ahogyan a hangja közelebbről szól hozzám. Egy tányért tesz le elém, amelyen a kókuszos-csokoládés finomság heverészik. Elmosolyodom. – Remélem, még mindig ízlik.
- Köszönöm – fordulok meg a gőzölgő kakaómmal, és megszerzem az édességgel teli tányért.
Az asztalhoz sétálok, leülök egy székre, és azonnal megtámadom a finomságot. Harry mellém ül, és tekintete szinte éget. Elmosolyodik, amikor rá tekintek.
- Sajnálom, nagyon ízlik – mentegetőzöm.
- Szeretem nézni, amikor jóízűen eszel.
Kérdően nézek rá, de inkább visszafordítom figyelmem a reggelimre, és újabb falatot tűntetek el. Kakaómból is kortyolok egy nagyot, amely kissé meg is éget.
- A mohóságod – drámaian felsóhajt. – Lassan, senki nem lopja el előled – nevet, majd abbahagyja, és komolyan szólal meg. – Sajnálom a múltkorit, és, hogy az óta nem kerestelek.
- Megértem, semmi baj.
- Nem, te semmire sem emlékszel, és jogosan teszel fel kérdéseket én pedig leráztalak, Sel.
- Kérlek, ne érezd rosszul magad – fordulok felé. – Megértem, ha nem akarsz válaszolni pár kérdésemre. Fogalmam sincs, hogy mennyire is voltunk jó kapcsolatban, hogy mennyi mindent is tudtam rólad.
- Sel, felesleges mentegetőznöd, kérlek – fogja meg a kezem, mire én kezeinkre nézek, majd vissza szemeibe. – Sajnálom – enged el kapkodva. – Azért jöttem, mert ma kell visszamenned egy vizsgálatra. Gondoltam, hogy esetleg elvinnélek.
- Nem kell fáradnod – ellenkezem azonnal.
- Egyáltalán nem fáradtság. Ne ellenkezz velem, kérlek szépen – sóhajt fel. – Reggelizzél, aztán amint elkészült indulhatunk is. Itt megvárlak.
- Harry…
- Sel… - gúnyol, de arcán mosoly suhan át, így az enyémére is azt fest.
- Rendben.
Csendben fogyasztom el a maradék reggelimet, majd a mosogatóba helyezem és fel is sietek az emeletre. Elsőként a fürdőszobánkba térek be, ahol egy gyors zuhanyt veszek. Tényleg nem időzöm, mert nem szeretném megvárakoztatni Harryt.
Még mindig kétségeim vannak vele kapcsolatban, és tudom, hogy ez addig el sem múlik, amíg meg nem ismerem, vagy az emlékeim vissza nem térnek.
Visszasietve hálómba, hajamat kivasalom, miután natúr sminket viszek fel arcomra. Szekrény előtt álldogálva a megfelelő ruhadarabokat próbálom megtalálni a mai napra. Mivel őszi, napsütéses idő van, így egy kötött, szürke tunikán akad meg a szemem, amelyet ki is emelek. Fekete harisnyát választok mellé, és egy hosszabb, térd fölé érő fekete csizmát. Pár kiegészítőt is felveszek még, végül pedig napszemüvegem és táskám felkapva vagyok el a szobámat. Lesietek a lépcsőn egyenesen a nappaliba, ahol is Harry és Liz van.
- Kész vagyok – hívom fel magamra a figyelmet.
Mind a ketten rám merednek.
- Nem fogsz így fázni?
Anyám aggódóan méri végig külsőm, amely valóban lengének mondható, ám véleményem szerint tökéletes a még melegebb őszi napokra.
- Autóval megyünk. Semmi baja sem lesz – köszörüli meg a torkát Harry.
Feláll, Liz arcára csókot nyom, és ekkor én is elgondolkozom, hogy hasonlóan kellene cselekednem, ám meg sem teszem. Búcsút intve követem Harryt a ház előtt parkoló autójához.

*

Kórház falai között feszengve haladok, míg Harry biztosan lépked hosszú lábaival. Ahogyan a liftben beszállunk, még jobban gombóc nő a torkomba, és lefelé bámulok.
- Minden rendben? – halkan, bizalmaskodóan kérdezi Harry.
- Kicsit tartok a vizsgálatoktól – vallom be.
- Niall vigyáz rád, hidd el, hogy semmi baj nem lesz – vállaimnál fogva húz magához. – Itt vagyok én is. Minden rendben lesz.
Kilépünk a felvonóból, és már megyünk is az egyik vizsgáló felé, amelynek ajtaja már nyitva van. Harry kicsit noszogat, mire bemegyek. Dr.Horan az asztala mögül tekint fel ránk. Arcára mosoly kerül, így kissé felengedek.
- Sziasztok, gyertek beljebb – áll fel. – Hogy vagy, Selena?
- Az állapotomhoz képest jól – mondom, és helyet foglalok.
Harryvel kezet fognak, majd a fiú mellém ül, míg az orvosom velünk szembe. Niall érdeklődni kezd jobban, részletesebben hogylétem felől. Válaszolok kérdéseire, majd félre hív, ahol is egy függönnyel elválaszt Harrytől, és megvizsgál. Amint visszaöltözöm, visszaülök a göndör hajú srác mellé és Niall megállapításait hallgatom végig.
- Ha bármi panaszod lenne, nyugodtan gyere be, általában itt megtalálható vagy – mosolyog kedvesen. – Harry, a holnapi nap folyamán tudnék kimenni hozzátok, az megfelel?
- Igen, persze – bólint a srác.
- Remek, akkor olyan tíz magasságába ott leszek – áll fel, és mi is követjük.
Lekezelnek, én pedig szerény mosollyal búcsúzom. Elhagyjuk a rendelőt, és testemet már is a megnyugvás, és a kíváncsiság uralma veszi át.

2015. november 16., hétfő

2.rész*Rosie

Hamar eljött a reggel nyolc óra, amikor is felébredtem. Ahogyan Elisabeth tegnap említette, a ház valóban üres. A konyhában egy tányért veszek elő és müzlit. Megtöltöm a tányért, leöntöm hideg tejjel és leülök az asztalhoz. Lassan eszem meg, miközben azon gondolkozom, hogy mit is vegyek fel. Az idő borongós, és az eső lába már javában lóg, így mindenképpen a melegebb öltözet mellett teszem le voksomat.
Elmosogatom a használt dolgaimat és visszaindulok az emeletre. A fürdőszobában gyors zuhanyt veszek, majd hajamat kissé begöndörítem hajsütővassal. Amint a föld hűs kövére helyezem a készüléket, már vissza is igyekszem a hálómba, ahol törülközőben a szekrényem előtt állapodom meg.
Sokáig szemlélődök a polcok sokasága között, majd tekintetem átvándorol a fellógatott ruháimra. Jobbra, s balra tologatom a ruhadarabokat, mígnem egy szíves mintázatú ingen megakad figyelmem. Kiemelem, és közelebbről is megvizsgálom az inget. Az ágyamra helyezem, majd egy fekete nadrágot is megszerezve hozzá öltözködni kezdem.
A nadrág pont passzol, de az ing bővebb, mondhatni, hogy akár két számmal is nagyobb rám. Bármennyire is bő, még sem cserélem le, hanem a fésülködőasztalomhoz lépek, és a sminkjeimet kezdem tanulmányozni. Egy natúr, könnyed sminket viszek fel arcomra, s amint végzem, az órámra pillantok, amely már kilenc órát üt.
Felpattanok a székemről, felveszem csizmámat, kabátomat és végül táskámat is felmarkolom, ám mielőtt elhagynám szobámat, fújok magamra az egyik parfümből. Végül a tükörbe pillantok még egyszer, a csengő hangja pedig megszólal.
Elindulok lefelé, és izgatottan tárom ki a bejárati ajtót.
- Szia – mosolyog rám Harry. – Sajnálom a késést, csak nem éppen zökkenőmentesen indult a reggelem.
Arca megragadja figyelmem. Szemei alatt karikák húzódnak és tekintete sem éppen a kipihentséget sugározza.
- Minden rendben? – kérdezem, amint bezártam az ajtót, és az autó felé indultunk.
- Persze, csak nem sokat alszom mostanában, ez minden – mosolyog rám kedvesen és kitárja előttem kocsijának ajtaját.
Beszállok, mire ő is követi példám, s csatlakozik hozzám.
- Ha pihenni szeretnél esetleg, akkor elhalaszthatjuk – mondom, amint elindulunk.
- Inkább nekem kellene aggódnom, és téged pihenésre kényszerítenem – vigyorog, ám tekintetét az útra szegezi.
- Köszönöm a tegnapi kókuszos desszertet – váltok témát.
- Nagyon szívesen. Ízlett?
- Igen, finom volt. Ismételten nem okozott csalódást a pékséged – jelentem ki.
- Ennek örülök – vigyora még mindig arcán díszeleg.
Én pedig elmerengek azon, hogy a férfias vonalai arcán mennyire is csodásak. Gödör fürtjei keretezik arcát, s nyelvével néha végigszánt rózsaszín ajkain, benedvesítve azokat.
- Hé, Sel – pillant rám.
- Elnézést, mit mondtál? – rázom meg fejem, és előre kezdek bámulni.
Elneveti magát. Basszus…
- Azt kérdeztem, hogy reggeliztél-e már.
- Egy tányér müzlit ettem – felelem zavartan.
Kínosan érezem magam, amiért rajta kapott azon, hogy őt szemlélem.
- Az nem reggeli – korhol finoman. – Azt hiszem, akkor itt az ideje annak, hogy együnk valamit.
Nem szólok semmit, amikor hirtelen befordul egy utcába, és leparkol egy kis kávézó előtt.
- Ez a tiéd? – csillan fel a szemem.
- Nem, nem ez az – morogja, és kiszáll.
Összevont szemöldökkel nézek utána, végül én is elhagyom a járművet.
- Valami rosszat mondtam?
- Nem, de menjünk be – tárja ki előttem az ajtót.
Belépek, és azonnal több szem is rám szegeződik. Tekintetek égetnek, és sajnálkozva néznek rám. Pár vendég csak van benn, ám a pult mögött a két pincérlány összesúg valamit. Kényelmetlenül érzem magam.
Harry hirtelen mellettem terem, és derekamra simítja kezét. Cselekedete meglep, de nem említem meg. Hagyom, hogy előre, egy asztalhoz vezessen. Szerencsére távol van mindentől, de még a tekintetek ide is követnek bennünket.
Lassan megszabadulok kabátomtól, és szépen magam mellé helyezem a puha ülőkére. Felpillantok Harryre, és értetlenül meredek rá, amikor is mosolya szélese ível arcán.
- Van rajtam valami? – kérdezem azonnal, és arcomat kezdem piszkálni, miközben öltözékemet vizsgálom.
- Nem – nemlegesen rázza fejét.
Göndör tincsei megmozdulnak, követik fejének mozgását. Leült, én pedig szembe vele foglalom el helyem.
- Tetszik az inged – bókol.
- Köszönöm, hát nekem is – nevetek fel. – Bár kissé nagy. Fogalmam sincs, hogy miért vettem nagyobbat régebben.
- Hát lehet, hogy kaptad valakitől.
- Kitől? – szalad ráncba homlokom.
- Fogalmam sincs, de lehetséges, hogy mondjuk egy szülinapra.
- Miért venne nekem valaki nagyobb számú ruhát? – értetlenkedem.
- Nem azt mondtam, hogy neked vette… Amúgy is csak tippelek, fogalmam sincs. Mindenesetre jól néz ki.
Erre már nem mondok semmit. Az étlapot kezdem el nézni, míg Harry rá sem hederít. A pultra pillantok, ahonnan az egyik lány ki is lép. Sietős léptekkel indul meg felénk.
- Sziasztok – mosolyog. – A szokásosat szeretnétek?
Értetlenül meredek a vörös hajú lányra.
- Igen – bólint Harry, mire már el is libben mellőlünk a lány.
- Harry – szólítom meg halkan, mire fel is pillant rám. – Jártam… Jártunk már itt?
- Igen, elég sokszor – feleli kissé feszengve. – Hihetsz nekem, imádni fogod, amit kapsz.
- Ennyire jóban voltunk? Nem a főnököm voltál? – sandítok rá.
- Igen, mondhatom, hogy eléggé jóban voltunk – bólint. – De szerintem ez neked is feltűnt, hacsak a szüleid el nem tűntették a közös képeinket.
- Oh, nem, megvannak még mindig – zavartan mondom. – Mióta ismerjük egymást? Mesélnél rólunk?
- Hát mióta ideköltöztünk. Öt éves voltam – mosolyog. – Édesanyámmal és Gemmával, a húgommal költöztünk ide. Az óvodában már első nap rengetegen csúfoltak a hajam miatt. Kislánynak hívtak, te pedig megjelentél, mint valami védőangyal. Te voltál a menő lány, én meg a csődtömeg srác. Aztán bekerültem az iskolapadba, de úgy sem szakadt meg a kapcsolatunk, továbbra is minden délután együtt játszottunk – szemeimbe néz, és hangjából a szeretet tisztán kihallatszik. – Két év után te is bekerültél, és minden szünetben együtt lógtunk. Mind a kettőnknek volt egy baráti köre, még is szakítottunk egymásra időt.
Elhallgat, amikor a pincérlány megjelenik a tányérokkal és italokkal. Leteszi elénk és megkérdezi, hogy még valamit kérünk-e.
Távozik asztalunktól, én pedig a tányéromat kezdem vizsgálgatni.
- Angol reggeli – mondja Harry.
Bólintok, és villámat a késemmel együtt megfogom. Először egy keveset a babból veszek, és megkóstolom. Valóban ízletes, így már bátrabban nyúlok a tányéron lévő többi ételhez is. Felpillantok és látom, ahogyan Harry jókedvűen figyeli, ahogyan én jóízűen falatozom. Elnevetem magam, és minden figyelmem az előttem lévő ételre fordítom.
Lassan minden elfogy a tányéromról, én pedig hátra dőlök jóllakva.
- Ezek szerint ízlett – bök az üres tányéromra Harry.
- Igen, köszönöm, nagyon finom volt – mosolygom rá. – Amúgy, visszatérve a beszélgetésünkhöz – emelem magamhoz a még gőzölgő teámat. – Találtam egy képet a kulcscsomómon, Gemma és én vagyok rajta.
- Emlékszel rá? – reménysugár suhan át tekintetén.
- Nem, sajnos – felelem. – Elisabeth mondta, hogy ki is ő.
- Értem – sóhajt fel.
- Jóban voltunk?
- Mit mondott még, Liz?
- Nem sokat, csak, hogy Gemma a neve, és a húgod volt. Azt mondta, hogy a többit neked kell elmondanod.
- Értem – bólint. – Igen, nagyon jó barátnők voltatok. Talán mondhatom úgy is, hogy elválaszthatatlanok – szeretetteljesen elmosolyodik.
- Mi történt vele?
- Hozhatok még valamit? – hirtelen mellettünk terem a lány.
- Sel, kérsz még valamit? – fordult felém Harry.
- Nem, köszönöm.
- Akkor a számlát kérném – néz a pincérlányra.
Pár percig újra magunk maradunk, ám Harry nem hajlandó tovább beszélni szeretett húgáról. Furcsa, hogy akarják, hogy emlékezzek, még se beszél senki velem a múltban történt dolgokról.
- Hogy van Rosie? – kérdezi kíváncsian a pincérlány, amikor a számlát Harry elé csúsztatja.
Fogalmam sincs, hogy ki az a Rosie, de kellően felkelti a kíváncsiságom.
- Remekül - hangja azonnal máshogy szólal meg. Olyan boldogan.
Figyelem, ahogy fizet, és a gondolataim végig az említett személy körül forognak. Eddig nem említette még, ahogyan a szüleim sem.
Amint rendezte a számlát, feláll, és én is követem. Felöltözünk és elhagyjuk a kávézót. Beszállunk az autójába, és amint elindul, felé is fordulok.
- Ki az a Rosie?

2015. november 12., csütörtök

1.rész*Önmagam

Fekszem, és a nővéreket figyelem, ahogyan ki-, és be sétálgatnak a kórtermembe. A vizsgálatokon túl vagyok, és már csak az eredményekre várok, amelyet Dr.Horan fog elhozni nekem. A szobám még mindig fakó, és csendes. Mondhatni, hogy az őrületbe kerget az egész helyzet.
Hangokat hallok meg, amelyek az ajtóm felől szűrődnek be. Odapillantok, és egy férfi lép be rajta. Arca aggodalmas, megtört. Szemei alatt karikák vannak, arca fáradt, és látszik mennyire is szenved.
- Sel – suttogja, és ágyam mellé lép.
Kérdően nézek rá. Kezemet megragadja, ám elhúzom, mire szemeiben a fájdalom csak még jobban megjelenik.
- Ismerjük egymást? – hangom halk, bizalmatlan.
- Tessék?
- Megérkeztek az eredményei – jelent meg az orvosom. – Elnézést, nem tudtam, hogy látogatója van.
- Semmi baj – mondom.
- Nos, az eredményei között vannak jók, illetve rosszak is. Amnéziája van, amelyet mi nem tudunk kezelni, csupán a szerettei érhetik el, hogy újra visszataláljon önmagára. A sérülései remekül gyógyulnak, és, ha ez így folytatódik, holnap után már haza is mehet. Természetesen kontroll vizsgálatokra vissza kell majd járnia.
Bólintok, hogy tudomásul vettem, és a göndör hajú férfira nézek, aki maga elé bámul, mellkasa előtt egybefont kezekkel áll.
- Ha nincs kérdés, akkor én nem is zavarnék tovább. Harry – biccent a férfinak.
- Niall.
- Ismerlek? – újra felteszem a kérdést, amikor ketten maradunk.
- Harry vagyok, Harry Styles – mondja, és leül a székre. – Ismerjük egymást, igen. Miért jöttem volna be egy idegenhez? – mosolyog rám, és a kis vicce miatt nekem is mosolyra húzódik szám.
- Igaz. Sajnálom, de nem emlékszem semmire – vallom be. – Az orvos elmondása szerint autóbalesetem volt.
- Valóban – igazolja.
- Honnan ismerlek?
- Hát őőő… – vakarja meg zavartan tarkóját. – Van egy pékségem. Ilyen beülős hely, mondhatnám, hogy kávézóként is funkcionál.
- Tényleg? – csillannak fel szemeim. – Remek kis hely lehet.
- Hát igen – bólint.
- És sokat jártam oda?
- Ott dolgoztál – javít ki. – Imádtad a helyet, mindig mosolyogva mentél be az üzletbe. Ha egy új vevő érkezett, ránéztél és ajánlottál neki. Eleinte jókat mosolyogtam rajta, de aztán rájöttem, hogy értesz hozzá. Mindig eltaláltad a vendég ízlését, és így törzsvendégekké váltak, neked köszönhetően. Imádtak az emberek.
- Valóban? – szélesen mosolyogtam, hiszen kedvesen, szeretetteljesen beszélt rólam. – Annyira rossz, hogy semmire sem emlékszem – sóhajtom. – És mi, mennyire voltunk jóban? Mennyire ismertelek?
Elmereng pár percre, és szeretetteljesen elmosolyodik. Újra rám néz.
- Azt hiszem, mondhatom, hogy nagyon jó barátságban voltunk.
- Tudod… Tudod, hogy hogyan is történt a baleset? – halkan kérdezem, mintha félnék a választól.
- Igen, de azt hiszem nincs itt még az ideje annak, hogy megtudd. Gyógyulj, és erősödj meg elsősorban. Nem kell, hogy még a kegyetlen részletekkel is gyötörd magad – szemeimbe nézve mondja, mintha törődne velem, mintha fontos lennék számára.
- És, ha szeretném tudni?
- Elmesélem majd, ha kikerültél innen, rendben? – ígéri.
- Rendben – bólintok. – Akkor mesélnél rólam? Mióta ismersz?
Ahogyan elhangoznak kérdéseim, az ajtó kitárul és egy könnyes szemű, idősebb nő igyekszik felém, ám Harry feláll.
- Liz, amnéziája van, nem emlékszik… - csuklik el hangja. – Semmire.
- Semmire? – kérdez vissza a nő, mire Harry nemlegesen rázza meg fejét.
Kikerüli a nő a srácot, és könnyes szemekkel lép mellém.
- Kislányom – sírja el magát. – Az édesanyád vagyok.
Látva a megtört nőt, az én szemeimben is könnyek jelennek meg, annak ellenére, hogy semmilyen emlékem sincs. Kezemet megfogja, semmit sem mond, csupán lehajol és lassan, finoman megölel tekintettel a sérüléseimre.

*

Szerencsére hamar eltelt az idő, amelyet a kórház falai között kellett töltenem. Elisabeth és Andrew jöttek értem. A szüleim. Mivel az emlékeim még mindig nem tértek vissza, nem tudom őket a megfelelő megszólítással illetni. Megbántani sem áll szándékomban őket, és szerencsére megértik a helyzetet, még ha nehéz is lehet számukra, ahogyan az én számomra is.
Harry is sok időt volt velem, beszélgettünk és még a pékségből is csempészett be nekem friss finomságokat, amelyek elmondása szerint, igen nagy kedvenceim voltak. És tényleg nem okozott csalódást egyik finomság sem. Felüdülés volt minden egyes ízletes falat. Ám sokszor hirtelen egy telefonhívás következtében, vagy éppen az óráját nézegetve távozott is. Persze, nem akartam rá erőltetni magam, csak a hirtelen távozásai teljesen ledöbbentettek.
Belépve a házba, azonnal a melegség áraszt el. Megszabadulok cipőmtől, és Lizt követve megyek, amikor is megmutat mindent. Olyan, mintha először járnék itt, semmi sem ismerős, és ez megrémiszt. Mintha sohasem jártam volna itt.
A földszinten egy tágas konyha, ebédlővel található a nappali és egy mosdó társaságában. Felmegyünk az emeletre, ahol megmutatja a vendégszobát és a fürdőt, majd a saját szobájukat is. Végül a folyosó másik végébe vezet, és egy barna, fa ajtót tár ki, amely mögött egy színes szoba lakozik.
Beljebb merészkedem, és megcsodálom a szobámat. Az ágy megragadja figyelmem, ahogyan minden más is. Az alvásra szolgáló bútordarabbal szemben egy fésülködőasztal, mellette pedig egy hatalmas szekrény és tükör helyezkedik el.
- Ez volt a szobám? – fordulok Liz felé.
Kissé habozik.
- Igen, itt éltél hosszú ideig – rejtélyesnek tűnik hangja. – Ha szeretnéd, egyedül hagylak egy kicsit.
- Igen, persze – fordulok felé, mire elindul az ajtó irányába. – Harryt, hol érhetném el?
- Tessék? – fordul vissza.
- Harry. Tudod, a göndör hajú srác, aki benn járt nálam többször is. Van egy péksége, ami híres itt, Holmes Chapelbe – magyarázom.
- Igen, tudom, kiről beszélsz – mosolyog rám kedvesem. – Hát, ha gondolod, úgy is el kell mennünk a pékségbe, jöhetsz, vagy szólok neki, és esetleg átjöhet.
- Szeretném lemosni magamról a kórház szagát – mondom. – Esetleg szólnál neki?
- Persze – mosolyog, és becsukja az ajtót.
Visszafordulok az ágyam felé, amely fölött fényképek lógnak. Közelebb lépek, és mindegyiket egyesével megnézem. Meglep, amikor is konstatálom, hogy a legtöbb fotón Harry és én vagyok, még fiatalabb korunkban. Egészen rövid haja volt, amely sokkal göndörebb volt a jelenleginél. Mind a kettő remekül áll neki – nyugtázom magamban.
A maradék fotón pár lánnyal vagyok, akik kilétét számomra hasonlóan homály fedi, bármennyire is próbálom megerőltetni magam.
Még körbeszemlélődök a szobámba, majd a szekrényem elé lépek és magamhoz veszek egy kényelmesnek tűnő szettet. Szobámat hátra hagyom, és a fürdőbe megyek, amelynek ajtaját magamra is zárom. Megszabadulok a ruhámtól, és a szennyesbe dobom, majd beállok a zuhany alá.
Amint teljesen megszabadulok a fertőtlenítőszer borzalmas szagától, elzárom a csapot és elkezdek a törülközővel megszárítkozni. Felöltözöm a behozott ruhákkal, hajamat pedig kócos kontyba hagyom. Kiterítem a pamut, puha anyagot és elhagyom a kis helyiséget. 
A konyhába sétálok, ahol a hűtőt veszem célba. Kiveszem a doboz tejet és egy bögrét is megszerzek a zacskó kakaóporral. Teszek két teáskanálnyit a porból, felöntöm tejjel és a mikroba teszem két és fél percre. Amíg kellően átmelegszik az italom, visszapakolok mindent a helyére és várok.
Hallom, ahogyan a bejárati ajtó nyitódik, jelezve, Elisabeth és Andrew érkezését. A mikro sípol, így kiveszem a gőzölgő italt, és leülök az asztalhoz.
- Örülök, hogy feltalálod magad – mosolyog rám Liz, amint belép a helyiségbe. A szatyrokat a pultra helyezi, és elkezd kipakolni. – Ezt neked küldi Harry – teszi elém a kókuszos-kakaós csigámat Liz egy tányéron.
Nagyot nyelek, amikor megcsap a péksütemény ínycsiklandozó illata.
- Üzeni, hogy a mai napon sajnos nem tud átjönni, de holnap érted jön kilenc magasságába, és pár órát együtt tölthettek.
- Rendben – bólintok, és letörök egy ki darabot a finomságból.
A kókusz és a kakaó egyvelege a finom tésztával teljesen levesz lábaimról. Még langyos, így főképp jól esik.
- Mesélte, hogy vitt be neked a kórházba is – kezdeményez beszélgetést Andrew, aki megjelenik.
- Igen, mindig hozott valamit, ha bejött – felelem. – Minden alkalommal friss, még langyos volt. Elkényeztetve érzem magam.
- Megérdemled – feleli Liz.
- Rossz, hogy semmire sem emlékszem, ti pedig töritek magatokat, hogy semmiben se szenvedjek hiányt – tör fel belőlem.
- Minden rendbe fog jönni egy kis időn belül. Viszont, reggel valószínű, hogy mire felébredsz, nem leszünk itthon. Apád dolgozni megy, és nekem is lesz egy kis dolgom a városban – magyarázza. – Itt a kulcscsomód, szükséged lesz rá.
Rakja le elém, amelyen három kulcs van és egy kulcstartó, amely szintén egy fotóból áll. Még egészen kislányként szerepelek rajta, viszont a másik személyt nem ismerem fel.
- Elisabeth – szólalok meg, mire azonnal felém is pillanat. – Kivel vagyok a képen?
- Gemmával, ő Harry húga volt.
- Mi történt vele? – feltűnik, hogy múlt időben emlegeti a lányt.
- Ezt nem nekem kellene elmondanom, inkább Harryre hagynám, ha nem baj, rendben? – néz rám szomorú tekintettel. – Közel állt hozzád, mondhatni, hogy szétválaszthatatlanok voltatok. De nem az én kötelességem elmondani.
- Persze, megértem.
Újabb falatot nyelek le, amely már az utolsó. Kakaómat is eltűntetem pár korttyal, majd a mosogatóhoz megyek, és elmosogatom a használt dolgaimat.
- Esetleg ne segítsek valamiben? – álldogálok zavartan egyik lábamról a másikra.
- Nem kincsem. Menj, pihenj le. A gyógyszereidet felvittem, a fésülködőasztalodon vannak.
- Köszönöm.
Ezzel magára is hagyom, és a szobámba sietek, hogy jobban körülnézzek, hogy jobban megismerjem önmagamat. 


Sziasztok!Nagyon szépen köszönöm a 24 rendszeres olvasót, és az előző részhez érkezett megjegyzést, illetve a csoportba kifejtett véleményeket.Szeretném, ha leírnátok, hogy mit gondoltok a történetről eddig. Mit vártok tőle? Mire számítotok? Tetszik? Érdemes folytatni?
A csoporthoz még mindig lehet csatlakozni, ahol már több mint 770-en vagyunk! https://www.facebook.com/groups/177281909142492/ 

Ölel; Alexa S. Xx 

2015. november 7., szombat

Prológus

Pislogok nagyokat. Fáj a fejem, és a bordáim. Érzem, ahogyan az arcom húzódik, ahogyan a szám fel van szakadva. Lassan érintem meg a fájó területet, ám felszisszenek. Kezemet visszahelyezem a hófehér takaróra, és nézni kezdem a kiálló tűt kezemből.
- Jó napot, Ms.Gomez – egy kedves hang üti meg fülemet.
A lányra nézek, aki mosolyog, és egy kórlapot, az én kórlapomat szorongatja kezei között, miközben valamit írogat és ellenőriz.
- Dr.Horan perceken belül itt lesz.
Közli, és csak tippelni tudok, hogy valamilyen orvosról beszél. Semmit sem felelek, és ő se mond többet. Hátat fordít és elhagyja a helyiséget.  
Szemeim körbejárják a területet, ám egyedül vagyok a szobában. Mindössze egy csap, pár sípoló gép a társaságom. Az ablakon kitekintve látom, hogy odakinn borús az idő, és az eső lába már igen alacsonyan lóg, ám még tartja magát.
- Jó reggelt, kisasszony – a hang irányába fordítom fejemet. – Dr.Niall Horan vagyok.
Kis akcentussal beszél, ám kedves, és arcán halovány mosolya játszik.
- Én vagyok a kezelőorvosa – teszi le az ágyra a papírokat. – Tudja, hogy mi történt magával? – kérdi, miközben lámpával a szemembe világít, és szemeimet megvizsgálja. Nemlegesen megrázom a fejem. – Kisebb amnéziája lehet – közli. – Mire emlékszik? A nevét tudja?
- Ms.Gomez – felelem.
- Ezt a nővér mondhatta esetleg – mosolyog kedvesen. – A keresztnevét elárulja?
Nézem arcát, és zavarba jövök. Félrepillantok.
- Sajnálom, nem emlékszem – motyogom.
- Rendben, elvégzünk pár perc múlva pár vizsgálatot, és már többet fogunk tudni – informál.
- Mi.. – megköszörülöm torkomat. – Mi történt velem?
- Balesetet szenvedett.
Ezzel magamra is hagy gondolataimmal. Ráncba szalad homlokom, próbálok valamilyen emlékfoszlányt megszerezni, ám semmi sem rémlik. Szinte csak sötétség uralkodik bennem. Hiszen még a nevemre sem emlékszem.
Újra az ablak felé pillantok, és a már viharos időt szemlélem. Az üvegen versenyt futnak az esőcseppek. Elmosolyodom, ám azonnal meg is bánom, amikor szám meghúzódik.
Újra megjelenik a kedves nővér, és lassan felsegít az ágyamból, ám nehéz, mert a bordáim közé a fájdalom, késszúrásszerűen hatolnak be. Egy tolószékbe ülök, majd a nővér lassan elindul velem, át egy másik helyiségbe, ahol hosszadalmas vizsgálatoknak tesznek ki, míg én tudatlanul fekszem és tűröm. 

Epilógus

Könnyek folynak végig az arcomon. A szívem gyorsan ver, a fülem sípol, és egyszerűen nem akarom elhinni a dolgot. Nagyot nyelek, úgy érze...