26.rész*Családias ünnepek

Mocorgás és édes sutyorgás egyvelege ébreszt fel mély álmomból. A szemhéjaimat nem nyitom fel, csupán csendesen, némán hallgatom, ahogyan Rosie és Harry beszélget. Gyereki kuncogás üti meg a fülem, és vissza kell fognom magam, mielőtt az ajkaimra mosoly húzódna.
- Készítünk anyának valami finomat?
Harry hangja, és a megnevezés bizsergéssel tölt el. Jól esik hallani a szavakat, és azt, hogy Rosie már sokkal jobbkedvű.
- Bolondgomba is volt a gyógyszeredbe? - vidám hangon kérdezi Harry, mire a pici csak tovább kuncog. - Nyomás, mielőtt felébresszük anyát.
Érzem, ahogyan mozognak, s Harry valószínű, hogy a karjaiba emeli a lányunkat. Felpillantok kicsit és valóban, Harry karjaiban pihen Rosie, de a kuncogása még mindig nem marad abba, és azonnal elfog a vágy, hogy a különös jókedvének okát megtudjam. Még is nyugton maradok, a takarót feljebb húzom magamon, és tartom magam ahhoz, hogy nem kelek fel, mert nem szeretném elrontani a meglepetésüket. A takaró anyagát magamra húzom teljesen, és elmosolyodok végre. Még ha szemtanúja nem is, de fűltamúja tökéletesen voltam a reggeli kis jelenetnek, amely boldogsággal áraszt el.

Sikerül vissza aludnom, ugyanis Rosie apró kezeit érzem meg arcomon. Simogat, kis puszikkal áraszt el. Felnézek a mosolygós arcára. Még mindig pizsamába van, a haja pedig kuszán össze van fogva copfba.
- Jó reggelt - mosolygok rá.
Közelebb bújik és még egy puszit az arcomra nyom.
- Rosie - suttogja Harry, aki meg is jelenik az ajtóban pár perc elteltével. - Mondtam, hogy ne ébreszd fel - korholja finoman, amint megpillantja mellettem a kislányt.
- Semmi baj - felelem azonnal egy mosolyt küldve Harry irányába.
- Csináltunk reggelit - újságolja Rosie. - Palacsinta, tojás..
- Hm, remekül hangzik - ülök fel teljesen. - Megmutatod?
Bólint, és már a magas ágyról mászik is le. Apró kezét nyújta, én pedig megfogom, és hagyom, hogy levezessen a földszintre. Harry követ bennünket. Testét a bokszere takarja, így tartom magam, hogy elgyengülésemet kellően palástoljam. A finom illatok pillanatok leforgása alatt kúsznak az orromba. Az éhség azonnal rám tőr, és vágyat érzek, hogy mielőbb a számat érjék a finom falatok.
A konyhában az asztal valóban ok finomsággal van tele. Palacsinta elég nagy mennyiségben, rántotta, pirítós, felvágottak, és még sok minden ínycsiklandó dolog. Tea, kávé, kakaó és még narancslé is helyet kapott a tányérok, és evőeszközök között. Leülök Rosieval, az arcára pedig egy cuppanós puszit nyomok.
- Csodálatos munkát végeztetek - dicsérem, mire bólint egyetértően, és már egy palacsintáért nyúl, amely még gőzölög.
Harry is helyet foglal, én pedig a zöldteámba kortyolok, amely tökéletesen van elkészítve, és ebből azonnal tudom, hogy már régebben is megcsinálta nekem. Csendben kezdjük elfogyasztani az ételeket, amelyek hamar elérik, hogy a hasunk megteljen. Jól lakottan dőlök hátra, míg Rosiet figyelem, ahogyan mogyoróvajjal keni meg a palacsintát, majd eper lekvárt ken a tetejére. Harry a segítségére siet, és felszeleti a tésztát, amelyet így könnyeden a villájával be is lapátol. Szinte az egész arca maszatossá válik, de nem zavarja, és ez így van jól.
- Irány mosakodni - mondja neki Harry, amint az utolsó falatot is megette, és a kakaóját is eltüntette.
Nevetve szalad ki a konyhából, és hallom, ahogyan az alsó mosdóba megy. Felállok, és Harrynek kezdek el segíteni. Ellenkezik, de én rosszul érezném magam, ha most csak ülnék és nézném. A reggelit így is ő készítette, ennyit pedig én is megtehetek.
- Figyelj, lassan haza megyek - töröm meg a csendet közöttünk. - Beszélnem kell Lizel és Andrewval. És át is kell gondolnom, hogy hogyan tovább.
- Mármint...
- Nem hagyom magára Rosiet - szögezem le azonnal. - És megértem a te döntésed okát is, de ez akkor sem olyan egyszerű.
- Rendben - sóhajt fel én pedig mosogatni kezdek.
- Hétvégén karácsony.
- Basszus, tényleg? - döbbenten pillantok rá. - Teljesen elfelejtettem.
- Ne aggódj, amit szeretett volna Rosie, megvettem neki, úgyhogy, ha gondolod, akkor közösen adhatjuk neki.
- Csak, ha a felét kifizethetem.
- Sel, kérlek - nyög fel fájdalmasan. - Akár mennyire is fura a helyzet, és nem minden normális körülöttünk, gyakorlatilag az édesanyja vagy, és a menyasszony.. vagyis.
- Nem, rendben, oké - szakítom félbe. - A hétvégét pedig megbeszéljük, rendben? De kétlem, hogy valami nagy családi estére vágyok. Rosieval szeretnék lenni, egyértelmű, de semmi felhajtás.
- Soha sem szeretted a felhajtást - mosolyog rám, mire az én szám is egy széles mosolyra húzódik.

Kusza gondolatokkal, boldog reggellel, és erősen verdeső szívvel lépek be a családiház ajtaján. Megszabadulok mindentől, és beljebb lépek. A nappaliból a televízió hangja szűrődik ki, így egyből oda térek be. Andrew focimeccset néz, míg Liz valami könyvet olvas.
- Sziasztok - köszönök, ahogyan feszülten beljebb lépek a helyiségbe.
- Szia - mosolyog rám Liz. - Merre jártál?
- Harryéknél voltam - rogyok le a kanapéra. - Miért.. Miért nem mondtátok el? - Elisabeth szemei felcsillannak. - Nem, nem tért vissza az emlékezetem, de rájöttem. Mindegy, hogy hogyan, de megtudtam, és egyszerűen nem értem, hogy miért nem mondtátok el, hogy Harry a vőlegényem és, hogy Rosie a közös gyermekünk? Tudjátok, hogy mennyire rosszul érzem magam? Igaz, az első pillanattól imádom a kicsit, de akkor is, ez...ez...
Liz összecsukja a könyvét és a térdeire csúsztatja a tenyereit.
- Tudnod kell, hogy Harry küzdött azzal, hogy elmondja neked. Mindenképpen szerette volna, hogyha emlékek nélkül is, de tudod az igazat. Nem akart elveszíteni, rettegett attól, hogy vajon mi lesz, mi fog történni.
- Selena, messze kellene kerülnöd attól a tiszteletlentől - mordul fel Andrew.
- Mi? - kapom rá a fejem. - Mi a bajod Harryvel?
- Andrew csak öreg és zsörtölődik, ne is foglalkozz vele.
- Sajnálom, hogy nem akarom tovább titkolni az igazat a lányunk elől - mormolja újfent, és visszafordítja a fejét a meccsre, melyben gólt rúgnak, és ő szentségelni kezd. Nyílván a másik csapatnak szurkol.
- Fejezd be! - mordul fel Liz. - Nézd, Sel, menjünk igyunk egy teát, rendben?
Bólintok, és követem a konyhába, ahol vizet kezd forralni a két csésze teának. Leülök, és türelmesen várok annak ellenére, hogy nagyon nem vagyok az. Csendben figyelem, ahogyan lassan elkészíti az italokat, és leül velem szemben.
- Mit mondott neked Harry? - nyugodt hangon kérdezi.
- Hogy ti, és Anneék javasoltátok, hogy ne mondjatok semmit, de az orvosok rábízták a döntést, és ő szerette volna elmondani nekem a teljes igazságot.
- Ez így igaz. Harry valóban kijelentette, hogy nem akar hazugságban élni - helyesel. - De mindenki a te érdekedben tette. Vannak olyan dolgok, amiket még nem tudsz, és ezeket nem az én feladatom elmondani.
- Ne, ne folytassuk ezt a titkolózást, kérlek. Elegem van abból, hogy folyamatosan mindenki csak ködösít, de közben a szépet és a jót játssza.
- Megértem..
- Nem, ha megértenéd te, vagy bárki más, akkor nem takargatnátok tovább a valóságat, hanem igenis elmondanátok nekem. Tudod, Liz, bármennyire is próbáltok meggyőzni arról, hogy nem Harry mellett a helyem, még is ő a legőszintébb velem. Ahogya rákérdeztem a dolgokra, elmondta. Persze, már mindent tudtam, de nem próbált meg komoly magyarázkodásokba kezdeni, vagy valmai ködös sztorit kitalálni. Egyszerűen elmondta az érzéseit, a saját gondolatait, és, hogy Rosie mennyire hiányolt engem az életéből. Tudod, eszembe jutott, hogy esetleg a kettőnk közötti kapcsolat nem olyan, mint Rosie és a köztem lévő. Ő a kislányom, én adtam neki életet, és egy pillanatot sem szalasztok el, hogy vele lehessek.
Liz mélyeket lélegzik, és a fejét nemlegesen rázza meg.
- Valóban messze nem olyan jó a kapcsolatunk, de reméltem, hogy ezen változtathatunk - kétségbeesetten pillant rám.
- Így sehova se fogunk jutni.
- Meg kell értened, hogy vannak dolgok, amik akár rosszabbra is fordíthatnád az állapotodat!
- Ugyan már, ennél rosszabb mi lehetne?
- Én semmit nem mondok, sajnálom - kortyol bele a teába.
- Remek - sóhajtok és felállok.
- Mit csinálsz?
- Mint említettem, nem szeretnék távol lenni a lányomtól.
Ezzel magára is hagyva az emeletre sietek, a szobámba. Felkapok pár ruhadarabot, és egy neszesszert, aztán át is sietek a fürdőszobába, ahol olyan sebességgel zuhanyozok le, hogy még engem is meglep. A hajamat egy szoros copfba fogom, és elkezdek mindent bedobálni a kis neszesszerbe. A legfontoabbakat pakolom be, s végeztével rohamos léptekkel térek vissza a hálómba. Farmert és inget kapok magamra, a fekete táskámba pedig hasonlóan a legszükségesebb dolgokat csomagolom el. Az ágyam mellől a párizsi képkeretet is elcsomagolom, amelyben Harryvel közös fényképem pihen. Amint még egyszer körbe nézek, és konstatálom, hogy  ajelenleg legfontosabb dolgaimat elcsomagoltam, fel is kapom a kabátomat és a csizmámat. Táskám pántját a vállamra csúsztatom, és mindenféle visszapillantás nélkül hagyom hátra a szobámat, és az egész emeletet.
- Selena - Liz hangja ragadja meg a figyelmemet. - Hova mész?
- Már mondtam, nem hagyom magára a lányomat.
- Rosienak van egy édesapja is, Sel. Nem szükséges elköltöznöd.
- Ezt inkább most nem hallottam. Előre látom, hogy remek családi ünnepünk lesz - nevetek fel, és a hátam mögött hagyom a házat hosszú léptekkel.

25.rész*Hajnali órák zavaros pillanata

Rosie az ülésében ül, hiszen hazafelé tartunk. Az orvosok sem tudták megmondani, hogy mi is történt, csupán annyival magyarázták, hogy túlaggódjunk az egészek. Ekkor erőteljesen kikeltem magamból, mire Harry rántott vissza, és emlékeztetett, hogy egy kórházban vagyunk, a kislányunk szobájába, aki pirosló szemekkel pislogott.
Harry könnyedén hajt végig az úton, én pedig az alvó kislányunkat figyelem, aki kissé elnyílt ajakkal szuszog. Azonnal megjegyzem magamban, hogy nagyon is hasonlít Harryre. Ám annak ellenére, hogy tudom, én vagyok az a személy, aki a világra hozta, semmi hasonlóságot nem látok kettőnk között. A kezem a lábain pihen, amelyeket szorosan fog, attól függetlenül, hogy az álmaiban él.
- Mindjárt hazaérünk - tájékoztat halkan Harry.
Bólintok, amikor a visszapillantóban a tekintetünk találkozik egy pillanatra. Furcsa hallani, ahogyan az eddigi itt idegen házat a közös otthonunknak becézi. Visszavezetem az alvó angyalkára a pillantásomat és figyelem, ahogyan békésen alszik.
Harry kijelentése beigazolódik, amikor is felhajt a kocsi beállóra a ház mellett. Kiszállok, és megkerülve a járművet, kicsatolom Rosiet és magamhoz veszem. Harry a csomagokat hozza, aztán zárja az autót, és már mellettünk is teremve nyitja ki a bejárati ajtót.
Rosiet az emeletre, egyenesen a szobájába viszem. Leülök vele, ő pedig mocorogni kezd. Ajkaimat a feje tetejére nyomom, és gyengéd puszit adok neki. Már nem érzem forrónak, amely megnyugtat, hogy a láza nem tért vissza.
- Itthon vagyunk - pillantok a lustán pislogó kislányra. - Átöltözünk, és lepihensz, rendben?
Nagyot ásít, én pedig elkezdem a pizsamáját ráadni. Erőtelenül, de segédkezik nekem, talán azért, hogy mielőbb újra visszaaludhasson, immáron a saját ágyában, a kis játékai között. Ahogyan a rózsaszín anyagban van, már magától mászik a meleg takaró alá. Végigsimítok a haján, és figyelem, ahogyan a kis plüss maciját magához ölelve le is hunja hosszú pilláit.
Nem teljesen csukom be, mindössze csak beljebb hajtom az ajtót, és úgy megyek le a földszintre. Kisebb nesz csapja meg a fülem a konyha irányából, így oda indulok. Harry ételt melegít, amelyről felpillant rám a lépteim hajlatának köszönhetően.
- Elaludt - felelem anélkül, hogy rákérdezne.
- Remélem, hogy hamar meggyógyul, és már nem lesz láza - sóhajt fel, és lehúzza a tűzről az edényt. - Vacsorázol velem?
- Nem vagyok éhes - ellenkezem azonnal, miközben leülök.
- Semmit nem ettél egész nap, muszáj lesz most valamit!
- Harry, felnőtt ember vagyok és tökéletesen el tudom dönteni, hogy mikor szeretnék enni - nem emelem meg a hangom, csupán a valóságra világítok rá.
- Igen, valóban az vagy, de akkor sem ettél semmit egész nap, és nem szeretném, hogy esetleg rosszul legyél - teszi le elém a tányért már az étellel megpakolva, amely nagyon is jól néz ki, és az illata is fenséges.
Figyelem, ahogyan otthonosan mozogva a konyhában pillanatok alatt tesz egy-egy poharat az asztalra és egy kancsó citromos vizet. A villák is hamar elő kerülnek, én pedig nem ellenkezek tovább. A hasam az ínycsiklandozó látványra megkordul, jelezve, hogy valóban régen szenteltem neki figyelmet. Csendben kezdünk el enni, a feszültség kézzel fogható szinte. Az íz világa az ételnek lenyűgöz. Érzem, hogy nem egy rendelt étel, hanem teljesen házi, bár fogalmam sincs,  hogy Harry vagy pedig Anne készítette. Lassan tűnnek el a tányéromról a kisebb falatok, míg tényleg, teljesen jóllakottan töltök Harrynek, és magamnak is italt.
- Köszönöm, finom volt, de több tényleg nem megy.
Töröm meg a kínos csendet, míg Harry továbbra is eszik. A tányéromon majdnem a fele ott maradt az ételnek, de Harry kifejezetten nagyobb adagot pakolt rá. Fogalmam sincs, hogy régen ennyit ettem-e, de most az adag fele is tökéletesen eltelített.
- Semmit sem kell mondanod, megköszönnöd. Otthon vagy, Sel - gyengéd hangon mondja, melyre felelni nem tudok.
Belekortyolok az italba, és kényelmesen hátra dőlök, míg várom, hogy Harry is végezzen.
- Szeretnék maradni Rosie miatt.
- Persze, egyértelmű.
- Utána is természetesen sokszor szeretném látni, de ha nem zavar, akkor pár napot itt lennék, amíg nem gyógyul meg - magyarázom.
- El akarsz hagyni? - szíveket facsargató hangon teszi fel a kérdést.
- Fogalmam sincs, hogy mit szeretnék, Harry - őszintén, a szemeibe nézve mondom. - Át szeretném gondolni az egészet, szeretnék beszélni a szüleimmel.
- A véleményüket szeretnéd?
- Természetesen nem - horkanok fel. - Ezek után senki véleménye sem érdekel, csak a saját gondolataim, még ha az emlékeim igen gyatrák is, szerintem meg tudok hozni pár döntést.
- Változtak az érzéseid?- áll fel, és a tányérokat a mosogatóhoz viszi.
- Ez a kérdés komolyan elhangzott? - megfordul, a pultnak dől és rám mered. - Szerinted minden abban maradt volna, ahogyan az Párizsban volt, vagy amik utána történtek. Természetesen változtak az érzéseim. Tudod, hogy eddig is nagyon szerettem Rosiet, most már, hogy tudom, az én lányom, különös kapocs van közöttünk. És veled kapcsolatban is, Harry, a vőlegényem voltál!
- Voltam? - csuklik el a hangja.
- Adj egy kevés időt, oké? - állok fel.
- Rendben. Megcsinálom a heverőt, aludhatsz a hálóban nyugodtan - indulna kifelé, de a keze után nyúlok, hogy megállítsam.
- Felnőtt emberek vagyunk - mutatok rá a dologra. - Attól, hogy időt kértem, még nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket egy ágyban. Nem lesz világ vége. Hacsak te nem ragaszkodsz a díványhoz.
- Nem, persze, rendben van így - ért egyet. - Megnézem Rosiet.
- Le kellene fürdetni, és valamit ennie is kellene.
- Szerintem ne ébresszük fel. Ha éjjel felébred, akkor úgy is szól. Had pihenjen.
- Rendben, akkor én gyorsan lezuhanyozom, ha nem bánod.
Az emeletre érve ketté válunk, és az én utam a fürdőszobába vezet. A hajamat kusza kontyba a fejem tetején fogom össze, a ruháimtól ebesen szabadulok meg, és állok be a zuhany alá. Mivel semmi nincs nálam, így Harry tusfürdője marad a lehetőségek között. Gondolkodás nélkül kapom fel, s mosakodok meg vele. A jellegzetes illata azonnal be is leng mindent. A forró víz szinte égeti a bőrömet, de amúgy sem szándékozom hosszabb időt a zuhany alatt tölteni a szükségesnél, így elzárom azt, és egy nagy fürdőlepedőt tekerek a testem köré. Mivel a mai napon viselt ruháimon kívül semmi nincs itt, így a törülközőbe csavarva hagyom el a helyiséget, annak reményében, hogy Harry megszán néhány ruhadarabbal, amelyek megfelelőek az alváshoz.
Belépve a hálóba megtorpanva nézem, ahogyan Harry a díszpárnákat tünteti el az ágyról, miközben felpillant érkező személyemre.
- Semmi nincs nálam, esetleg, ha kaphatnék valamit, hálás lennék - fogom rövidre.
Bólintva lép a szekrényéhez, melyből egy pólót és egy bokszeralsót is kivesz. Átnyújtja őket, én pedig már csak arra várok, hogy magamra hagyjon.
- Rosie még alszik, és a láza sem jött még vissza, szerencsére - mondja, ahogyan magának is megszerez egy alsót, és elhagyja a szobát, így magamra hagyva engem.
Megtörülközök, és a két kényelmes ruhadarabba bele is bújok. A törülközőt kiterítem, és átsétálok Rosie szobájába. A sarokban a színes ki asztalon egy gyér fénnyel világító lámpa ég, amely enyhe homályban tartva a helyiséget, biztosítva, hogy Rosie az éjszaka folyamán nem a korom sötétségre ébred. Halk szuszogása tölti meg a teret. Közelebb lépek, leguggolok, és a kis kezére puszit nyomok. Csupán annyira mozdul meg, hogy a maciját szorosabban öleli magához. Feljebb húzom a takarót, hogy a kezecskéi, és a maci se legyen kinn, majd homlokon csókolom, és halkan kisétálok.
A hálóban az ágra mászok, arra a felére, ahol legutóbb is az éjszakát töltöttem. Harry nyitva hagyja az ajtót maga mögött, és úgy mászik be a takaró alá. Leoltja a villanyt, elhelyezkedik kényelmesen, ahogyan én is.
- Köszönöm, hogy itt vagy - suttogja.
- Itt a helyem - hunyom le a pilláimat, a nyakamig húzom a takarót, és már el is nyel az álom mélysége.

Könnyek folynak végig az arcomon. A szívem gyorsan ver, a fülem sípol, és egyszerűen nem akarom elhinni a dolgot. Nagyot nyelek, úgy érzem, hogy a levegő nem jut el a testemben, hogy a fulladás másodpercek alatt áll be, de aztán emlékeztetem magam, hogy több ok miatt sem zuhanhatok meg. Rohanni kezdek, mögöttem az ajtó hangosan csapódik be, minden szem rám szegeződik, de nem érdekelnek az emberek. Senki sem érdekel. A nevemet hallom meg valahonnan a távolból, de az elmém ködös, a lélegzetvételem szapora. A tenyerem izzad, amelyben a slusszkulcsokat szorongatom, ám határozott vagyok.
- Sel!
Egy hang, melyre nem vagyok kíváncsi, egy hang, melynek a tulajdonosának magyarázkodása hidegen hagy, egy hang, aki összetörte a szívemet.
Az eső szakad, a vihar tombol, ahogyan a szívemben is. A szél erőteljesen fúj, s rajtam a ruha pillanatok alatt ázik át, ahogyan a tűsarkú cipőm sem éppen a fagyos esőnek kedvez. Kiráz a hideg, de csak töretlenül megyek előre, míg be nem mászok az autó elülső ülésére.
- Mi történt?
Megrázom a fejemet, a visszapillantóban egy alvó angyalt látok meg, mely mosolygásra késztet, de végül csak indítok. Egyáltalán nem nőies mozdulatokkal törlöm le a makacs könnyeimet, ahogyan kihajtok a parkolóból. A szívem majdnem kiugrik a helyéről, míg mellőlem csak a kérdések hallatszódnak. Mi is történt?

Felnyitom a szemeimet, és a levegőt hasonló gyorsasággal kapkodom, mint az álmomban. A takaró alól kimászok, hiszen a forróság átjár, és úgy érzem, hogy pillanatok alatt sülök meg alatt. Felülök, a hajamat megemelem és oldalra fogom, hogy a hátam és a nyakam is hűs levegőhöz jusson. Lehunyom szorosan a pilláimat, és igyekszem lenyugtatni magam, bár nem kétség, hogy nagyon is nehezen megy.
A mellettem lévő mocorgásra oldalra pillantok, és Harry szemeit pillantom meg, melyek csillognak. Felül, és a karjaiba von kérdés nélkül. Nem húzódok el, csupán a könnyeimnek utat engedek a mellkasának dőlve. Hátamon simít végig többször is, míg ringatni kezd, mint egy elveszett gyermeket, aki békére, megnyugvásra vágyik.
- Apci.
Egy hang csilingel a sötétségben. Elhúzódok Harrytől, megtörlöm az arcomat, és Rosiet pillantom meg, aki a maciját a fülénél fogva lógatja maga mellett.
- Gyere ide - mondja neki Harry, és felemeli a takarót.
Ahogyan mellé ér, beemeli közénk a kislányt, aki le is fekszik. Felém fordul, végigsimít az arcomon, és a mellkasomhoz bújik. Rosie felett rám pillant Harry, ahogyan visszaemeli ránk a takarót, és ő is végigsimít az arcomon, majd mind a kettőnket átölelve helyezkedik el kényelmesen a hajnali órák zavaros pillanatában.

csoport: Alexa S. blogs

24.rész*Te vagy az én hazugságom

Érzem, ahogyan a makacs könnycseppek végigszántják az arcomat. A látásom homályos, a lélegzeteim szaporák, míg a fejem zúg. A szívem megszakad, ahogyan a halkan szuszogó kislányra pillantok, aki betegen alszik semmit sem sejtve. 

- Sel - Harry halkan mondja, szinte már suttogja a nevemet, én pedig csak a fejemet rázom meg nemlegesen. - Kérlek, hallgass meg.

Megfogja a kezemet, én pedig remegő lábakon felállok. Próbálok a keserves zokogást visszafogni Rosie miatt, ám nehezen megy. A mellkasomhoz szorítom a fotóalbumot, s úgy követem Harryt át a konyhába. Azonnal lerogyok egy székre, a könyvet az asztalra helyezem, és kinyitom ott, ahol tartottam. Tenyeremet a számra szorítom, az ujjamat végigvontatom a fotón, amely Rosie születésekor készülhetett. A kórházban magamhoz ölelem a törékeny kislányt, aki hatalmas szemekkel, kíváncsi tekintettel néz fel rám, míg az én szemeimben a meghatódottságtól könnyek vannak. Harry mellettem ül, az ujját Rosie fogja, míg egy puszit nyom a halántékomra lehunyt pillákkal.
- Édesem, kérlek.
Harry hangjára felpillantok, és várom, hogy valamit mondjon. Annyi kérdésem lenne felé, de a legfontosabb, hogy miért nem mondta el, hogy milyen helyet foglalt is el az életemben a baleset előtt? Miért váratott azzal, hogy Rosieval találkozzak, aki a saját kislányom!
- Egy okot mondj, csak egyet!
- Sel, mindenki azt mondta, hogy nem szabad rád erőltetni a dolgokat, hanem magadnak kell emlékezned. Hidd el, borzasztó nehéz volt visszafognom magam, s nem eléd állnom azzal, hogy már pedig igen, te vagy az a lány, akit szeretek, te vagy az, aki a gyermekünket várta, és egy csodás ajándékot kaptam tőle.
- Ki akarta így? Niall?
- Nem, Niall azt mondta, hogy úgy cselekedjek, ahogyan jónak látom. Ekkor beszéltem a szüleimmel és a tieiddel is. Nem szerettem volna egyedül döntést hozni, muszáj volt meghallgatnom őket is - nagyot nyel, s feldúltan a hajába túr. - Elszerettem volna mondani, de mindenki azt mondta, hogy jobb, ha lassan áramlanak feléd a dolgok. Szerinted nekem nem lett volna könnyebb ott a kórházban közölni, hogy a csodálatos menyasszonyom vagy, és a kislányom édesanyja? Szerinted nekem annyira egyszerű volt tartani a távolságot, és úgy tekinteni rád, mintha egy olyan lány lennél, akit el kellene csábítanom újra? Édesem mindennél jobban szeretlek, ezt el kell hinned - simít végig a könnyáztatta arcomon.
- És Rosie? Tisztában van vele?
- Hogy te adtál neki életet? - mosolyog rám. - Persze! Három éves, Sel. Tisztában van vele, hogy ki is az édesanyja.
- Akkor nem értem, hogy miért hív a nevemen?
Annyira feldúlt vagyok, hogy szinte egyszerre tennék fel ezer meg ezer kérdést, de türelmesen várok, hogy Harry megválaszolja őket. Tudom, hogy nem lehetek ellenséges vele, viszont azokkal, akik rávették erre, és elszakítottak a családomtól, más a helyzet.
- Előtte nem igazán becézgettelek. Kialakult valahogy az, hogy Selnek hívtalak, amikor velünk volt, és valahogy ő is így kezdett el hívni. Téged ez nem zavart, valami olyasmit mondtál mindig, hogy furcsa, de tetszett neked. Nem a megszokott család voltunk sohasem. Persze, van amikor anyának nevez téged, de valamiért még is nagyon megszerette a nevedet.
- De egyszer sem mondta mostanában. Te..
- Ne gondolj butaságra. Nem tiltottam meg neki természetesen. Ezért sem találkoztál vele sokáig, de utána már a szerencsére bíztam. Ha anyának szólított volna, kénytelen lettem volna elmondani az igazat. És talán mélyen magamban mindig is ezt a pillanatot vártam - húzza el kicsit a száját. - Tudod, eléggé nehéz a szerelmed elé állnod, és ezt így közölnöd. Ahogyan telt az idő, elszerettem volna mondani, de egyre jobban tartottam attól, hogyan is fogsz reagálni. Aztán, amikor itt töltötted az éjszakát, és a karjaim között aludtál, be kell vallanom, hogy én nem sokat aludtam. Néztelek, ahogyan a saját ágyunkban aludtál, és a hófehér takaró a puha bőrödet takarta, ami alatt már semmit sem viseltél. Szinte percenként megjelent a gondolat a fejemben, hogy felébresztelek, és elmondok neked mindent. Hogy elég ebből a színjátékból, és, hogy jogod van tudni mindent. Aztán valahogy még sem tettem, neked pedig rémálmod volt és el is tűntek a gondolataim, csak az lebegett a szemem előtt, hogy megnyugodj, és, hogy szorosan tarthassalak.
A könyvben tovább lapozok, és már egy olyan fotó tekint vissza rám, amikor Rosiet hazahoztuk a kórházból. Olyan kis törékeny baba volt. Látszik, hogy Harry is és én is imádtuk, úgy, ahogyan most is, ami nem csoda, hiszen a szerelmünk gyümölcse a kis tündéri lány.
- Haragszol rám? - Harry hangja bizonytalan, s talán még soha nem hallottam így beszélni.
- Hazudnék, ha erre nemmel felelnék - pillantok fel a szemeibe.
- Meddig szeretted volna titkolni mindezt? Meddig hagytál volna abban a tudatban, hogy Rosie nem az én kislányom?
- Sel, kérlek - fogja meg a kezemet, de én elhúzom. - Fogalmam sincs, bíztam mindig abban, hogy egyszer csak felébredsz és minden emléked visszatér, bíztam abban, hogy Rosie azt mondja neked anya, de mindig csak akkor mondta, amikor elmentél. Hol van anya? Miért nem alszik itthon anya? Megszakadt a szívem, amikor a szemében láttam, hogy mennyire hiányzol neki. Ő még kicsi, és ezt nem tudja megérteni, és mindig azt feleltem, hogy dolgozol, vagy valami hasonlót. Mindig azt feleltem, hogy majd, ha hazaérsz az éjszaka bemész hozzá, és puszit adsz neki. Amikor reggel nem voltál velünk, újra a munkára hivatkoztam. Hiába nem látott téged, nem hagyta abba a kérdezősködést, én pedig utáltam magam, amiért se neked, se pedig neki nem mondom el az igazat. Még mindig undorodva tekintek magamra, amiért ezt megtettem, de nem dönthettem egyedül, ezt szeretném még egyszer leszögezni.
- Mit kell még tudnom?
- Azt, hogy szeretlek, mindig is szerettelek, és kitartok amellett, hogy visszaszerezzelek. Szükségem van rád, ahogyan Rosienak is.
- Most el kell mennem - állok fel. - Ezt, elvihetem?
- Persze, de hova, és miért? - áll fel ő is, és azonnal védelmezően lép közelebb, de én hátrálok az albummal a kezeim között.
- Át kell gondolnom ezeket, és ki kell szellőztetnem a fejem.
Átmegyek a nappaliba, ahol Rosie még mindig halkan szuszog. Megsimogatom az arcát, majd lehajolok, és egy puszit nyomok a meleg bőrére. Nem áll szándékomban felébreszteni, de lassan pislogni kezd, s mocorogni. Elmosolyodok, ő pedig az ölembe mászik, az arcát a mellkasomhoz nyomja, én pedig újra aggódni kezdek, hiszen a bőre szinte lángol.
- Lázas - nézek Harryre, aki a kanapé mellett áll, ám ahogyan a szavak elhagyják a számat, letérdel és a kislányunk arcára helyezi a kezét.
- Kapott gyógyszert?
- Igen, reggeli után - takarom be, miközben még mindig szorosan magamhoz ölelem.
- Be kell vinnünk a kórházba - áll fel. - Hozod így?
A tekintetében bizakodás rejtőzik, s tudom, hogy abban reménykedik, hogy velük megyek. Teljesen abszurd helyzet lenne, ha inkább távoznék, mintsem velük tartanék. Ha Rosie nem az én lányom lenne, akkor is mennék! Bólintok, aztán kisietek. Harry átveszi, amíg a cipőimet és a kabátomat is felveszem, aztán újra magamhoz fogom a remegő lányomat, aki lehunyt pillákkal görcsösen kapaszkodik belém.
Harry pillanatok alatt kapja fel a szükséges dolgokat, és indulunk is. Én kérdés nélkül ülök hátra, el sem engedve Rosiet. Harry sietve indul el, nem foglalkozva semmi mással, csak, hogy Rosie mielőbb orvosi segítséget kapjon. Megijedek, amikor köhögni kezd, és az ujjai még erősebben szorítják a kabátom anyagát.
- Hé, kicsim - simítom meg az arcát, aztán a visszapillantóban találkozik a tekintetem Harryével. - Minden rendben lesz - suttogom és a hajába csókolok.

Türelmetlenül járkálok fel és le a folyosón. Az orvos kiküldött bennünket a kórteremből, hiába tiltakoztunk Harryvel, kitessékeltek. Ideges, feszült vagyok. Rengeteg minden kavarog bennem, de most az első Rosie és az ő egészsége. Harry magához von most először, én pedig nem lököm el, hiszen szükségem van rá, ahogyan neki is rám.
- Minden rendben lesz vele - motyogja.
Tudom, hogy ő sem nyugodt, de mindent megtesz azért, hogy én az legyek. Édes a törekvése, annak ellenére, hogy célt nem ér.
- Sziasztok! - Niall hangja ragadja meg a figyelmünket. - Sajnálom, hogy most jöttem, de egy műtétem volt. Hogy van?
- Vizsgálják még - feleli Harry.
- Sajnálom, de nem tűnt többnek egy kis megfázásnál - mondja Niall bűnbánó arccal.
- Nem a te hibád - mondom neki azonnal, mire a könnyes szemeim láttán Harryre pillant.
- Tudja.
- Emlékszel?
- Nem, de ezt most hagyjuk - talán kissé kemény hangvételben beszélek, de nem tud semmi sem most érdekelni. - Te is ránéznél azért még egyszer?
- Nem vagyok gyerekorvos, ahogy ezt tudjátok is, de természetesen - bólint, és be is megy a szobába.
- Üljünk le, kérlek - suttogja Harry, én pedig bólintok, és szorosan mellette helyet is foglalok a kényelmetlen műanyag széken.
A vállaim köré fonja a kezét, a fejemet a nyaka hajlatához hajtom, s mélyen magamba szívom az illatát. A szívem őrült tempót diktál, a gondolatim kuszán keverednek, és a könnyek újra, s újra végiggördülnek az arcom vonalán, beszennyezve ezzel az engem ölelő férfi ingjét.

Facebook csoport: Alexa S. blogs

23.rész*Felvételek sokasága

Facebook csoport: Alexa S. blogs

A telefonom csengése térít magamhoz, amely meglep. Próbálok a kijelzőre nézni, de a fénye teljesen elvakít, így hunyorítanom kell. Harry neve villog. Először megijedek, hogy elkéstem, aztán az óra bizonyítja, hogy még fél órám lenne az ébredésig. 

Kíváncsian emelem a készüléket a fülemhez, s még kellően álmos hangon köszönök a vonal túl végén levőnek. 

- Ne haragudj, hogy felkeltettelek - kezd el azonnal mentegetőzni. 

- Semmi gond - ülök fel teljesen. - Mi történt?

- Rosie beteg. Niall jön majd át később, aztán anyához kellene elvinnem, viszont lenne egy fontos dolog, amiért be kell mennem a pékségbe. Liam jön, beszélnél vele addig te, és átnéznéd az iratokat? 

- Mi a baja a kislánynak? 

Aggódó hangon kérdezem. Pár napja találkoztam vele utoljára, de akkor kitűnő egészségben volt. Semmi jelét sem mutatta annak, hogy esetleg egy megbetegedés áldozata lesz. 

- Lázas, köhög és a torka is fáj - sóhajt fel. - Nagyon keveset aludt az éjszaka, most is mesét néz.

- Figyelj, nem lenne jobb, ha én mennék át nem sokára? Akkor nem kellene elvinned se, és otthon pihenhetne. Persze, ha nincs rám szükséged, és ez neked is így megfelel.

- Sel, nem akarlak ilyennel terhelni! Megbízok benned, és valóban egyszerűbb is lenne...

- Akkor ne keress kifogásokat! - kuncogok fel kissé. - Elkészülök, és indulok is!

- Köszönöm!

- Semmit sem kell köszönnöd!

Bontom a vonalat, aztán kikapcsolom az ébresztőórámat, s a meleg ágyamat a hátam mögött hagyom. Beágyazok, és át is sietek a fürdőszobába, ahol készülődni kezdek. A hajamat összefogom egy copfba, sminket nem teszek fel, csupán megmosom az arcomat és a fogaimat.
A szobámba a szekrényből csak előkapok pár ruhadarabot, aztán magamra is veszem azokat. Kényelmesen, még is lazán, de csinosan öltözök fel. A kabátomat magamra kapom, ahogyan az adidas cipőmet is. A kapucnimat a fejem tetejére húzom, annak ellenére, hogy eső nincs, a szél eléggé hidegen fúj. A lábaimat gyorsan szedem, a hidegnek köszönhetően, ám a telefonom megrezzen a zsebembe. Kíváncsian veszem magamhoz, és olvasom el az érkező üzenetet. Harry írt, hogy menjek csak be nyugodtan, csengetés, kopogás nélkül, mert Rosie végre elaludt. 

Ahogyan Harry kérte pár perce, benyitok a házba, amelyben csend és félhomály honol. Leteszem a táskámat, megszabadulok a kabátomtól és a cipőmtől is, miközben Harry megjelenik.

- Sel, szia - mosolyog rám, és magához von egy könnyed csókra. - Köszönöm.

- Fejezd be, tudod, hogy semmit sem kell köszönnöd! 

- Hát persze, nekem van a legcsodálatosabb barátnőm.

Egy kósza tincset tűr el a fülem mögé, aztán a kezemnél fogva a konyhába vezet. Mosolyogva ülök le a pulthoz, amelyen már egy csésze tea gőzölög. 

- Gondoltam, ha már nem tudok elmenni érted, ennyi kijár.

- Csak ennyi? - vigyorgok rá. 

- Nem, nem csak ennyi - hajol lassan közelebb, az ajkait pedig lágyan az enyémekre illeszti. 

Lassan csókol, kihasználja az időt. Olyan, mintha napok óta nem csókolt volna, pedig ez nem így van. A combomon pihenő kezét megkeresem, egybefonom az ujjainkat, és elszakadok tőle lassan. A vállára hajtom a fejemet, s mélyen magamba szívom az illatát. 

- Mikor kell indulnod?

- Már is meg akarsz szabadulni tőlem? - nevet fel.

- Eszem ágában sincs. Csak előbb haza is jöhetsz, ha végzel - fordítom felé a fejemet és gyors puszit csenek tőle.

- Igen, valóban. Ma csak Liammel találkozok és jövök is haza. Gondolom valami gyógyszert is ír Niall, amit ki kell váltanom. 

- Semmi baj nem lesz, hamar meg fog gyógyulni, nyugi!

- Igen tudom - sóhajt fel. - De féltem. Olyan kicsi!

- Tudom, Harry és ez a normalis, hiszen a lányod. De rendbe fog jönni.

- Köszön...

- Ki ne merd mondani!

- Oké - vigyorog. - Akkot tényleg megyek. Ha lázas, itt a gyógyszer. Viszont valami reggelit imádkozz bele kérlek, este sem evett valami sokat.

- Minden tőlem telhetőt megteszek. 

- Sietek - ad egy gyors puszit és már el is hagyja a helyiséget.

Mivel Rosie mellett a helyem, így a teám társaságában vonulok be a nappaliba, ahol a kanapéra ülök, mellé, amely most ki van nyitva. A televízió egy mese adóra van kapcsolva, én pedig azt nem is piszkálva merülök el a képkockákban. 

Fogalmam sincs, hogy hány mesét is tudhatok magam mögött, csak arra leszek figyelmes, hogy az égbolton előtűnik a nap, s mellettem Rosie is mocorogni kezd. Kinyújtja a kis kezét, én pedig megfogom, hiszen tudom, hogy az édesapját keresi. 

Lassan aprókat pislogni kezd, s amint kitisztul a látása, kis mosolyra húzza a száját. 

- Jó reggelt - dőlök le mellé, és a haját kezdem el simogatni. - Hogy érzed magad?

- Fáj - mutat a torkára, de a hangján is hallani lehet, hogy valóban gyengélkedik. 

- Éhes vagy, manó? - egy bólintással reagál. - Mit szeretnél? Palacsintát? - újabb bólintással felel. - Rendben. Itt maradsz, nézel mesét addig, oké? Gyorsan megcsinálom, és ide hozom neked.

Homlokon csókolom, és betakargatom, míg ő az oldalára fordul, s úgy nézi a mesét.

Sietve szerzem meg az alapanyagokat, és keverem ki a tésztát. Amíg az első sül, addig gyümölcsöt is vágok össze, hiszen a vitamin csak segíthet Rosien. Banán, alma, körte és még eper is kerül a tálba. Innivalónak kakaót csinálok, s mindent felpakolok egy tálcára. Nem csináltam nagy mennyiséget, mindössze annyit, hogy Rosie és én is jól lakjunk. 

Ahogyan beérek a nappali falai közé, a kicsi fel is ül, és a takarót megigazítja. A tálcát a lábai mellé állítom, olyan mintha egy kis asztalka lenne előtte. 

- Kérsz még valamit? - kérdezem, de rám sem figyelve már egy szelet banánt a szájába is vesz. 

- Nem - mosolyog fel rám, én pedig mellé ülök, és a saját tányéromat magam elé veszem.

Csendben eszünk, miközben a mesét nézzük, s nevetünk is olykor. Néha Rosiera pillantok, aki lassan megeszi az összes ételt. A gyümölcsből nég kevés van, de belemerülve a televízió képernyőjébe, eszelgeti szépen.

Kopogást hallok, s biztos vagyok benne, hogy Niall az. Felállok, miközben Rosie tudomására adom, hogy beengedem Niallt. 

- Szia Sel - mosolyog rám kedvesen. - Merre van a kis betegünk?

- A nappaliban reggelizik éppen. 

- Niall bácsi - vigyorog rá a szöszire a kicsi. 

- Mi a baj kicsim? - foglal helyet mellette, és vizsgáltatni kezdi. Rosie türelmesen tűri, ahogyan Niall vizsgálja.  

Rosie haját simogatom, a televízió hangját lejjebb veszem, s a takarót pedig a hátára is ráterítem. 

Miután Niall elment, adtam neki egy lazcsillapítót, amely eper illatú folyadék formájában könnyítette meg Rosienak a bevételét. 

Mivel már mindenem fáj a sok üléstől, így felállok, és sétálgatni kezdek. Sokszor voltam itt, de még nem igazán tanulmányoztam a helyiséget. A kandalló felett díszek sorakoznak, amelyek látszanak, hogy kézzel készültek, gondolom Rosie által az óvodában. Elmosolyodok, aztán megakad a tekintetem egy anyáknapi kis dísztárgyon. Az ujjamat végighúzom rajta, s tovább nézelődők. A könyvespolchoz lépek, amely meglepően rendezett. Az ujjaim a könyvek gerincén szaladnak végig, míg a tekintetem a címeket pásztázzák. Bátorkodok leemelni egy fotóalbumot a polc tetejéről, kissé nyújtózkodok, de sikerrel járok. Leülök a fotelbe, és felnyitom. Az érzéseim vegyesek, ahogyan a képekre pillantom, hiszen magam sem értem, hogy Harrynek miért vannak meg ezek a képek. Olyan tízenegy-két évesek lehetünk, és a mi hátsó kertünkben játszunk. Felismerem, hiszen az ablakom arra néz. Emlékek nem törnek fel ennek láttán, de még is mosolyra húzódik a szám. A következő oldalra megyek, ahol pár kép van, amin én szerepelek. Mosolygok, boldognak látszom. 

Ahogyan haladok előrébb, s előrébb, egyre jobban frusztrál az érzés, ahogyan csak Harryt és magamat látom a felvételeken. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimbe, amikor megpillantom a napsütésben készült fotókat. Egy piros-fehér kockás pléden ülünk, Harryvel. A mellkasának vagyok dőlve, az ő keze pedig a pocakomon pihen, amely igen kerek. A könnyek már nem csak, hogy szúrják a szemeimet, de makacsul végig is folynak az arcomon. Egyszerűen nem tudok tovább menni. Összecsukom az albumot, s a kanapén alvó kislányra nézek. Szinte fájdalmasan zokogok fel, ám próbálom visszafogni magam. 

Hallom, ahogyan Harry megérkezik, de mozdulni nem bírok. A tekintetünk megakad, s értetlenség van a szemeiben, amíg az ölemben pihenő albumra nem pillant. Összeáll neki a kép, s az ő szemei is hasonlóan könnyekbe borul.

22.rész*Pillangók és a kandúr

- Sel, nyugodj meg!

Egy lány érinti meg a kezemet, de én csak a könnyeimmel küzdök. A látásom homályos, a szívem megszakad, az ujjaim pedig szorosan fonódnak a kormányra. Odakinn sötét van, az út szinte kihalt, és csak elszórtan halad el mellettünk egy-egy jármű. A szélvédőn az eső erős hangja hallatszik, míg az égboltot a villámlások világítják meg olykor.

- Miért? Miért teszi ezt?

- Sel!

Kiált fel, én pedig a fékre taposok, ahogyan meglátom, hogy az én sávomba tér át a szeme jövő autó. Igyekszem tartani, de lehetetlenségnek bizonyul, és a sötétség, s a távolodó síkoltás hangja marad...

Hirtelen ülök fel az ágyban, a szívem hevesen ver, és a testem verejtékben úszik. Ennek ellenére a meztelen testemen feljebb húzom a takarót, ezzel eltakarva a csupasz mellkasomat. A hajamba túrok, a levegőt kapkodom.

- Édesem, minden rendben?

Harry mély, álmos hangja csapja meg a fülem. Felül mellettem, tenyerét a hátamra simítja, míg a másik kezével a hajamat söpri ki az arcomból.

- Kicsim, hé - az államnál fogva fordítja maga felé az arcomat. - Mi történt?

- Csak egy rossz álom - halkan felem.

- Akarsz róla beszélni? - a fejemet nemlegesen rázom. - Rendben, hozok egy pohár vizet.

Ajkait a homlokomra nyomja, majd feloltja a mellette levő kislámpát és kiszáll az ágyból. Ahogy van, meztelenül hagyja el a szobát, én pedig még mindig dübörgő szívvel dőlök vissza a párnára. Lehunyom a szemhéjaimat, miközben próbálom a lélegzetem normalizálni. Hallom Harry lépteti, melyre felülök, és a felém nyújtott italt magamhoz is veszem. A hűs víz könnyeden folyik végig a torkomon. Nagy kortyokban iszok, aztán leteszem a szekrényre.

- Köszönöm - bújok Harryhez, ahogyan leoltja a villanyt. 

- Jobb kicsit?

- Igen - suttogom, s félve, de lehunyom a szemeim.

Reggel egyedül ébredek, de lentről hangok szűrődnek fel, s azonnal ráeszmélek, hogy Harry és Rosie serénykedik. Kimászok az ágyból, s elvonulok a fürdőszobába, ahol sietve készülök el. Felveszem a ruháimat, amelyek melegek, még is remekül passzol a mai naphoz. A hajamat összefogom a fejem tetején, a sminket hanyagolom, mély levegőt veszek és elindulok a földszintre. 

- Bébi, ne maszatold össze magad - nevetve szól a kislányára Harry.

Bedugom a fejem az ajtón, és mosolyogva figyelem, ahogyan Harry mellett Rosie egy széken áll és a palacsintákat tölti meg. 

Harry észrevesz, elmosolyodik.

- Nézd csak ki ébredt fel - súgja a lányának.

- Sel! - Rosie felkiált felém pillantva nutellás arccal. 

- Jó reggelt - megyek beljebb és a kislány hajába nyomok egy puszit. - Mit csináltok?

- Palacsinta! - kiált fel lelkesen Rosie.

- Reggelit csinálunk, aztán elkészítem Rosiet, és mehetünk, ha neked is megfelel - mosolyog rám Harry, és a palacsinta tésztákat az asztalra helyezi. - Gyere bébi - emeli át az ő tányérját is, majd a székkel együtt tolja elé a kicsit.

Leülök én is, Harry pedig elémteszi a zöldteámat. Megköszönöm neki, s magamhoz is veszek egy palacsintát, melyet lelocsolok juharsziruppal és egy kevés citromlével is. Csendben eszünk, csupán néha Rosie tesz megjegyzést, hogy mit is fog kipróbálni a játszóházban.

- Irány arcot mosni, maszat! 

Rosie kuncogva indul az emelet irányába, amint két palacsintát megevett és a reggeli kakaót is eltüntette.

- Igazán remek munkát végeztetek - pillantok Harryre. - Köszönöm a reggelit.

- Jobban vagy? - teszi a combomra a kezét.  

- Csak egy álom volt - nyugtatom meg annak ellenére, hogy én nagyon is megborzongok még mindig hacsak eszembe jut, 

- Biztosan? 

- Igen - mosolygok rá.

- Oké.

Felsóhajt, közelebb hajol és az ajkait egy pillanatra az enyémé ellen nyomja. 

- Megnéznéd Rosiet? Addig én elpakolok.

- Persze.

Az emeletre sietek, egyenesen a kislány szobájába. Széles mosoly húzódik a számra, ahogyan megpillantom a szekrény előtt álldogáló kicsit. Az arca már nem maszatos, ám a szőnyegen a nedves, maszatos felsője hever. Felveszem a ruhadarabot és a szekrénye melletti színes, műanyag szennyesbe dobom. 

- Mit csinálsz?

Nem válaszol, csupán a kis kezét kinyújtja és mutogatni kezd az egyik polc irányába. Gondosan van minden pici ruha össze hajtva, vagy éppen felakasztva. Leveszem a pólókat, amelyekre mutatott, ő pedig a tetején levőt le is veszi, és elkezdi felvenni. Visszahelyezem a felsőket, becsukom a szekrényt.

- Sel! Fonás - hajjeféjét nyújtja nekem, amely rózsaszín árnyalatú. 

- Fonjam be a hajad?

Bólint, így leülök a földre, ő elém, és elkezdem kifésülni a barna tincseit. Kettéválasztom, majd elkezdem befonni fentről. Meglepően könnyen megy és fogalmam sincs, miért, de egyszerűen gördülékenyen haladok végig, aztán egy átlátszó szilikon gumival fogom meg. Elkészítem a másik felét is, aztán a feje búbjára nyomok egy puszit.

- Na mi tart ilyen sokáig?

Hátra pillantok Harry hangjára, aki mosollyal az arcán figyel bennünket. Rosie feláll, és az édesapja lábaihoz siet. 

- Szép!

- Nagyon szép vagy életem - emeli fel a kislányt. - Indulhatunk?

- Igen.

A játszóházban lepakolunk az öltözőben mindent. Zokniban lépünk a műanyag szőnyegezett padlóra, amely arra megfelelő, hogyha a gyerekek elesnek, semmi bajuk sem lesz. 

- Csúszda - izgatott hangon mondja Rosie és már el is tűnve mellőlünk rohan az említett játék felé. 

Harry utána sietne, de megfogom a kezét.

- Semmi baja nem lesz - nyugtatom meg.

- Biztos? - sóhajt fel. - Rendben, de menjünk oda, kérlek.

- Miden gumiból van, mi baja lehetne? És tökéletesen látod. Oda mehetünk, de ne komplikáld túl a helyzetet.

- Köszönöm, hogy itt vagy - húz magához, halántékon csókol és lassan a csúszda felé andalgunk. 

- Apuc!

Rosie irányába tekintünk, aki nevetve csúszik le. 

- Ügyes voltál! Mehetek én is?

Bólogatva kuncog, a kezét nyújtja Harry pedig megfogja és együtt indulnak el a mászoka irányába, amely a csúszda tetejére vezeti őket. 

Imádnivaló a közöttük levő kapcsolat. Fogalmam sem volt, hogy mit is gondoltam akkor, amikor megtudtam, hogy édesapa. Bár tény, hogy egy pillanatra sem fordult meg bennem az a tény, hogy esetlegesen rossz apa lenne. Harry egy szeretni való srác, aki önzetlenül tudja szeretni a másik személyt, legyen az a kislánya, az édesanyja, vagy éppen a nevelőapja. Mindig mosoly van ah arcán, amikor feszült, akkor is az arcán mosoly díszeleg, s a gödröcskék is megmutatják magukat.

- Sel!

Rosie hangja hasít ismételten a levegőbe, mire felkapom a fejem. Harry mellett ül a kicsi, integet, én pedig viszonzom. Követem a szemeimmel, ahogy együtt csúsznak le a széles lejtőn, a végén a gumi szőnyegre érkezve.

- Áu! - jajdul fel Harry. 

Rosie már itt sincs, nem érdekli a lesérült apja. Felállok és a kezemet nyújtom a földön ülő srácnak.

- Na mi történt? A hosszú lábakkal nem tudtál talpra érkezni?

- Nem vicces!

Húz magához a vállamnál fogva és leül mellém, ahonnan együtt figyeljük a kislányt, amint másik gyerekekkel játszik.

Fogalmam sincs, hogy hány játékon és nevetésen vagyunk túl, de Rosie hasa jelzi, hogy éhes, így a büfék felé indulunk. Harry felemeli a kicsit, hogy lássa a kínálatot. 

- Halacska!

- Rendben bébi. Te mit kérsz? 

Fordul felém, ám a választék nagy, és túlságosan is ínycsiklandozó minden. Harry leadja a kislány rendelését, aztán a sajátját, mire sikerül eldöntenem, hogy mit is szeretnék. 

Tálcákkal egy asztalt el is foglalunk. Rosie mellém ül, én pedig a halrudakat felszelem neki, hogy a műanyag villájávval könnyen tudjunk enni. Megköszöni, és majonézbe mártogatva enni is kezdi. Harry mosollyal az arcán néz rám, aztán a saját tányérjára fordítja a tekintetét. Követem a példáját és én is elkezdem elfogyasztani a kikért finomságokat. 

Rosie lassan evett, hiszen közben be nem állt a szája. Mondta, hogy szeretne eg pillangót az arcára, és, hogy Harry is és én is festessek valamit. Így lettünk Rosieval pillangók, míg Harry egy kandúr mintázatot kapott.

- Ugorj!

Késő délután van, Harry az ajtónál áll, Rosie pedig a hátára mászik a kocsi üléséről. Szorosan megkapaszkodik a nyakába, én pedig bezárom az ajtót, és úgy indulunk a ház bejáratához. Rosie apukája arcán tapogatózik, és a felfestett bajszát piszkálja. 

Harry a kanapéra dobja kislányát, és vad kandúr módjára kezd el viselkedni vele. Rosie hangosan kacag fel.

- Sel! Segíts!

Megfogom a kis kezét és kihúzom Harry alól, s az emelet felé kezdek el vele sietni.

- Pillangók elrepülnek! - kiáltok vissza, ám Harry utánunk ered.

A ház hangos, önfeledt nevetéstől visszhangzik, s gyermeki kacajtól, amely a szívemet melengeti.