2015. december 26., szombat

7.rész*Kavarodó elme

Már magam mögött tudhatok jó pár munkanapot. Eleinte döcögős ment, főleg, hogy a két fiatal lány, akik a pékségben dolgoznak, méregetve figyelték minden mozzanatomat. Az egyik nagyjából elmondta a dolgokat, hogy mit is kell csinálnom, és azt mondanám, hogy ennyi is volt kontaktusom velük. Én próbálkoztam, de végül feladtam a dolgot, és csak a magam dolgával, s a vendégekkel törődtem.
Amikor Harry nálunk járt, és még a kórházba is berángatott, szinte egy katasztrofális napként végződött. A vacsoránál a szüleim, elsősorban Andrew vont kérdőre, hogy hova is igyekeztem sebesen Harryvel. Ekkor elmondtam mind a kettőjüknek, hogy visszamegyek a pékségbe dolgozni, és nem kutatom tovább a múltam, vagy legalábbis megpróbálom. És, hogy Harryvel megbeszéltük, hogy úgy kezeljük egymást, mintha valóban most találkoztunk volna. Szüleim ezt őrültségnek gondolják, és fogalmam sincs, hogy miért, de ekkor már mind a ketten ellenezték a dolgot. Végül feladtam, s kissé a sarkamra álltam, és közöltem velük, hogy ez az én döntésem és tiszteletben kell tartaniuk.
Ma újabb nap veszi kezdetét. Felveszem a kabátomat, megfogom a táskámat és kilépek a házunknak az ajtaján. Az idő kellemes, inkább őszinek, mintsem télinek nevezhető. A nap melegsége átjár, és mosolyt csal az arcomra, ahogyan a lábaimat szedem, hogy el ne késsek a munkából. Még kora reggel van, és a levegő frissessége azonnal át is jár.
Még nem igen látni embereket az utcán, a környék még csendbe burkolózik, így a házak falai kissé visszaverik a cipőimnek halk koppanásait. Még van időm, mivel mindi időben indulok el, de attól függetlenül szedem a lábaimat, ugyanis semmi szükségem arra, hogy a mai napon, aki velem lesz, belém kössön.
Lassan megérkezem a megfelelő utcába, ahol a házakat a butikok, váltják fel, s melynek végén a kávéház kapott helyet. Ahogyan az üvegajtóhoz lépek, be is megyek a már illatoktól terjengő épületbe. Nem késtem, és ezt alá is támasztom, amikor a telefonom kijelzőjére pillantok.
- Végre, hogy megérkeztél – áll fel a pult mögül Judy.
- Még tíz percem van – felelem. – Nem késtem!
Hátra megyek az irodába, és kinyitom a kulcsokkal, amelyeket az első napon kaptam Harrytől. A cuccaimat lepakolom, a számítógépet pedig elindítom. Amíg minden betölt a szerkezeten, addig előre megyek és egy forró feketeteát készítek. Kis tejet és cukrot teszek bele, és előre, a pultra pillantok. Egy tányérra helyezek a kókuszos finomságból egyet, amely nagy kedvencem, majd teámat is magamhoz veszem, és elindulok vissza az irodába. Hallom, ahogyan a lány mormog valamit az orra alatt, amikor kinyitja a sütőt, de nem foglalkozom vele, mindössze a hátam mögött hagyom.
Elfoglalom a kényelmes széket, és belépek a rendszerbe, ahol a számlákat kezdem át elsőként átnézni. Közben harapok egy falatot, a még meleg péksüteményből, amelynek a finom íze azonnal a boldogság felé taszít.
Amint a számlákkal végzem, és a reggelimet is elfogyasztottam, felállok egy füzettel és tollal a kezemben, majd előre megyek ismételten. Már van pár vendégünk, akinek köszönök, és csak azután lépek a mogorva lány mellé.
- Van valami, amit rendelnem kell? – teszem fel a kérdést neki.
- Nézd meg magad, nem látod, hogy dolgozom? – rám sem nézve áll tovább a pultnál és maga elé bámul.
- De, látom – hagyom magam mögött, és hátra megyek a hűtőkhöz, hogy megnézzem miből mennyi is fogyott el.
A mélyhűtő tele van zsákokkal, és mindegyik fehér, csupán számok vannak rajta. Felsóhajtok, és bemegyek az irodába, hogy a számítógép segítségével találjak valami megoldást arra, hogyan is kellene leadnom az, eheti rendelést.
Mindenfele nézek, de valahogy semmi sem áll össze. Csak számok, és táblázat. Hátra dőlök, de nem adom fel. Folyamatosan gondolkozom, hogy milyen megoldást is találhatnék a gondra. Nem akarok Harrynek csalódást okozni, és ahhoz a modortalanhoz sincs kedvem visszamenni. Tudom, úgy sem segítene, csak jobban megnehezítené a helyzetemet.
Hiába ülök a füzet, és a gép fölött. Nem bonthatok ki még sem minden zacskót. A tollat a kezemből hanyagul és kissé erősen az asztalra dobom, de az tovább gurul, és a padlón koppan, Harry lábai előtt, aki akkor lépett be, amikor elhajítottam a tárgyat.
- Mit vétett? – csukja be az ajtót, a tollat pedig felveszi.
- Le kellene adnom a rendelést – vallom be, mire bólint, és velem szemben az asztalra ül. – Kérdeztem azt a némbert kinn, hogy mi kell, de a semmittevés eléggé lefoglalta. Aztán bemásztam a hűtőbe, a számokkal megjelölt zacskók sem sokat segítettek rajtam. Próbáltam a számítógépen keresni valamit, de semmi. Utálom, hogy csalódnod kell bennem, az első komolyabb dologban.
Sajnálkozva nézek rá, de az ő arcán csak egy halvány mosoly játszik.
- Sel, nyugodj meg – hangja lágy, szinte simogató. – Minden rendben, nem okozol csalódást. És ki az a némber? Judy? – bólintok. – Sohasem fogtok megbékélni.
- Őt is régóta ismerem?
- Pár hónapja dolgozik itt. A baleseted előtt vettem fel, te már akkor is tiltakoztál ellene, de neki szüksége volt a munkára, nekem pedig emberre – magyarázza. – Szinte az első pillanattól kezdve megvetitek egymást.
- Remek – mormogom.
- Kirúghatom, ha szeretnéd.
- Emberre van szükséged, és amúgy is, ennyi erőből én is kereshetnék másik állást.
- Nem akarom, hogy ilyen ostobaságokon gondolkodj! – szinte lecsap rám.
- De én vagyok, aki csalódást okoz neked. Nem tudom elvégezni a munkámat, egyszerűen nem megy, mert nem találok megoldást – felállok kissé kiborulva. – Pocsékul érzem magam!
- Gyere ide – nyújtja felém a kezét, melybe belecsúsztatom az enyémét.
Meglepődöm, amikor magához ránt, és egy kellemes, szoros ölelésbe von. Hirtelen fogalmam sincs, hogy mit is csináljak, aztán kezeimet kissé bátortalanul a hátára csúsztatom, s viszonzom a kedvességét. Fejemet a nyaka hajlatába fúrom, amely most szabadon tárul fel, az összefogott hajának köszönhetően. Kellemes illata az orromba kúszik, s ez, a kellemesen meleg ölelésével csodás egyveleget alkot, és ellazít. Megnyugszom, amiért igazán hálás vagyok neki.
- Ne gyötörd magad felesleges gondolatokkal. Egyáltalán nem okozol csalódást, még, ha így is gondolod, Sel. Bízom benned, és tudom, hogy bele fogsz rázódni.
Próbál nyugtatni még jobban. A hátamat gyengéden simogatja, aztán feláll, de nem enged el. Kezemet fogva vezet vissza a székhez, amelyen helyet is foglal, s az ölébe húz. Zavarban érzem magam, és ezt ő tökéletesen látja is rajtam. Hajamat a fülem mögé tűri, de végig a szemeimbe néz az ő csodás zöldjeivel.
- Megígéred? – kérdezi lágy hangon, mire bólintok. – Rendben.
Lágy csókot nyom az arcomra, aztán oldalra fordul kissé, de derekamat egyik kezével továbbra is fogja. Kihúz egy fiókot, aztán egy mappát vesz elől egy kis kutatás után. Az asztalra helyezi, és nehezen, a segítségemmel együtt szabadít ki egy összefűzött papírtömböt.
- Ebben mindent megtalálsz, ami a segítségedre lehet – informál.
- Ezt előbb is megoszthattad volna velem – motyogom.
- Sajnálom, teljesen kiment a fejemből – sajnálkozva néz a szemeimbe. – Ezelőtt fejből tudtad a számokat, és emiatt mehetett ki a fejemből, hogy elmondjam neked ezt.
- Oké, persze, megértem – bólintok rá. – Ha már itt vagy, kérdezni szerettem volna valamit.
- Mondjad – mosolyog, és kényelmesen hátradől. Fel akarok szállni az öléből, ugyanis ez a közvetlenség kicsit gyors nekem. – Bátran, és ne menj el – kérlel.
- Mikor találkozhatok Rosieval? Nem szeretném erőltetni, de nagyon szeretném megismerni a kislányod. Olyan csodás dolgokat meséltél már róla.
- Tudod ez… ez bonyolult. Ő csak három éves, és… nem tudom igazából.
- Ne, ne érezd kényszernek! Sajnálom, hogy felhoztam, tényleg.
- Sel, a bocsánatkéréseid már az őrületbe kergetnek – nyög fel szinte már fájdalmasan. – Jogosan kérdezted, nem haragszom. Csak tudod, annyira féltem mindentől. Ő az életem, akiért bármit megtennék. Amikor az óvodánál elvállunk, már is a hiányérzet kerít az uralma alá. Nagyon szeretném, ha találkoznátok, de kérek szépen még egy kis időt tőled, hogy én is összeszedjem magam, és minden gond nélkül mutassam be neked.
- Megértem – mosolygom rá haloványan. – Amikor úgy érzed, majd szólsz.
- Köszönöm, őszintén. Ez nem ellened szól, remélem, hogy tudod.
- Igen, tudom – hajtottam a vállára a fejemet.
A csend vette uralma alá a helyiséget, és bennünket is. Harry mindössze az oldalamat cirógatja, néha a homlokomon hagy egy gyengéd csókot, de semmi más nem történik. Tudom, hogy dolgoznom kellene, és nem helyes, amit teszünk, hiszen csak baráti a kapcsolatunk, még is biztonságban és kényelmesen érzem magam az ölelő karjai között.
- Harry – Egy hang szakítja félbe a nyugodt csendet, és a pillanatunkat. – Oh, elnézést – mondja, de nem távozik, továbbra is az ajtóból bámul bennünket Judy.
- Mit akarsz? – morogja messze kedvesen.
El akarok húzódni, és kiszállni az öléből, de még mindig nem hagyja.
- Csak a rendelést összeírtam, mielőtt elmaradna. Selena nem igazán tudja, hogy mit is kellene csinálnia.
- Tedd le – adja az utasítást Harry. – Még valami?
- A kávégép valószínű, hogy be fogja mondani az unalmast.
- Intézkedem – határozottan mondja. – Csukd be magad után az ajtót.
Meglep a parancsoló hangneme, és magamban még jó is mulatok az egészen. Judy kikerekedett szemekkel, bólint, és hátrálni kezd, végül pedig eléggé hangosan becsapja az ajtót, ahhoz, hogy tudjuk, megsértődött.
- Ne is foglalkozz vele – mormolja a nyakamba a szavakat Harry.
- Nem neked kell majd elviselned.
- Szólj, ha akadékoskodik, és elintézem.
- Nem fogok kislányosan hozzád rohanni. A végén még arra következtet, hogy egy párt alkotunk, vagy csak lefekszem veled.
Mondandóm közben az arcomba tódul a vér. Érzem, ahogyan zavarba jövök, míg Harry mindössze kissé zavartan mosolyog rám. Megfeszülnek az izmai körülöttem, és a combjába is. Nem szól semmit, mindössze a nyakamba csókol, így magamra hagy a gondolataimmal, amelyek értetlenül, válaszok nélkül össze-vissza kavarodnak.

csoport: Alexa S. blogs

2 megjegyzés:

  1. Istenem a kíváncsiságom meg öl:/
    Annyira izgalmas :)
    Allig várom a következő részt :)
    Ez egy csodálatos rész lett

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Ne haragudj, hogy csak most írok, de sajnos nem volt merszem írni. Már nagyon régóta olvasom a blogjaidat, és egyszerűen hihetetlen milyen szenvedéllyel írod ezeket a történeteket. Ahogy beleéled magad, fantasztikus. Gondolom, amikor nem írnak/írunk a történetek alá véleményt, akkor kicsit el bizonytalanodsz, hogy esetleg nem tetszik vagy nem lett jó, de ne törődj vele hanem igen is mutasd meg, hogy ilyen kis dolgok nem állhatnak az utadba, és tovább írod a fantasztikus történeteket, amiket megosztod velünk. Nagyon szurkolok, hogy mi hamarabb kijöjjön az első könyved, és sikeres írónő legyél.:)

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Epilógus

Könnyek folynak végig az arcomon. A szívem gyorsan ver, a fülem sípol, és egyszerűen nem akarom elhinni a dolgot. Nagyot nyelek, úgy érze...