2015. december 7., hétfő

5.rész*Nehéz könnycseppek

Kislánya? Döbbenten nézek rá. Erre még gondolni sem mertem, hiszen olyan fiatalnak tűnik, abszurd, hogy gyermeke legyen.
- A kislányod? – suttogom.
- Igen, Sel. Rosie az én csodás kislányom – szeretetteljesen elmosolyodik.
- Mennyi idős vagy? – szalad ki a számon a kérdés, mielőtt is átgondolhattam volna.
- Huszonhárom éves vagyok, Sel. Talán fiatalnak tartasz apának?
- Meglepődtem – ismerem be. – Előbb gondoltam barátnőre és kiskutyára, mintsem egy gyerekre.
- Nem szereted őket?
- Azt mondtad ismertél nagyon is jól a balesetem előtt. Akkor erre a választ is tudnod kellene – mutatok rá a dologra.
- Valóban – bólint rá. – De változhatott a nézőpontod.
- Nincs problémám velük, bár nem találkoztam még eggyel sem. Illetve ebben az új életemben – felelem zavartan. – Mennyi idős?
- Három éves.
- Húsz évesen már apuka lettél? – kicsit túlságosan is felkiáltok.
- Igen Sel, már húsz évesen a magaménak tudhattam a kis gyönyörűségemet. Ő a mindenem – sóhajt fel, és szemeiben a bánat, és a szeretet elegye látszik. – Te esetleg nem tudnád elképzelni magad fiatal anyukaként?
- Fogalmam sincs – rázom meg nemlegesen a fejemet. – Nyilván, ha lenne olyan személy az életemben, és, ha teherbe esnék, megtartanám, de nincs senki az életemben, így még várat magára a dolog – adom meg a választ. – És az anyukája?
- Mi van vele? – szalad ráncba Harry homloka.
- Hát nyílván van édesanyja Rosienak.
- Igen, van neki édesanyja – nyel egyet. – Ő nem él velünk jelenleg.
- Sajnálom – őszintén mondom neki. – Őt is ismerem?
- Igen, ismered. De kérlek, ne beszéljünk most róla…
- Rendben, bocsánat.
- Semmiért sem kell bocsánatot kérned – ül közelebb hozzám. – Csupán váltsunk témát.
- Rosieról beszélhetünk? – bizakodva kérdezem.
- Persze – halovány mosollyal az arcán feleli. – Mit szeretnél tudni róla?
- Ilyenkor ki vigyáz rá? Mármint rengeteg időt vagy gondolom az üzletben és velem sem keveset töltesz. Tudod, nem szeretném elrabolni az időt, amit vele tölthetnél.
- Ne aggódj. A pékségben nem kell ott lennem sokat, hiszen azért vannak az alkalmazottak – vigyorog. – Rosie pedig, amikor nem velem van, akkor a nagymamájával, vagy pedig a bébiszitterével.
- Még bébiszittere is van?
- Muszáj, hiszen a nagyszülők sem érhetnek mindig rá. A kislánynak pedig jól jön egy kis zsebpénz, bár a szülei nem igazán támogatják, hogy pénzért dolgozzon, de hát nem várhatom el tőle ingyen, mást meg nem igazán tudok neki adni.
- Ki a bébiszittere?
- Niall lánya, Claire.
- Olyan nagy lánya van már? – döbbenek le.
- Igen, már a tizennégyet tölti lassan – nevetve feleli. – Még valami megválaszolatlan kérdés?
- Találkozhatok vele?
- Valóban szeretnél? – kérdez vissza kissé már komolyabban.
- Igen – őszintén bólintok rá.
- Hát akkor majd kitalálunk valamit, hogy mielőbb megismerhesd.
- Köszönöm – szerényen mosolygom rá. – Biztosan nagyszerű kislány.
- Igen, az. Imádnivaló. Tudod, nagyon hasonlít az édesanyjára. Ugyanolyan gyönyörű, mint ő – ujjain a fém karikákat kezdi el piszkálni zavartan, miközben a szemeimbe nézve áradozik a két szeretet nőről az életében. – Bár kétség sem fér, ahhoz, hogy nagyon sokban rám is hasonlít. Mind a kettőnkből azt hiszem, mondhatom, hogy a legjobbakat örökölte.
- Tudod, nagyon szépeket mondasz. De nem értem, hogyha így érzel az édesanyja iránt is, akkor miért nem él veletek? Nem hiszem, hogy esetleg ő nem szeretne benneteket. Te nagyon szerethető vagy, és a kislányodról is, amit már megtudtam, nagyon is csodás.
- Ez bonyolult, sajnos – sóhajt fel újfent.
- Nem gondolod, hogy lehetne egyszerű is? Hogy esetleg te teszed nehézzé a dolgokat? Nem akarok ítélkezni, csak nekem sem mondasz el sok mindent, amikor elvileg nagyon jó baráti kapcsolatunk volt a múltban. Olyanokat sem, amelyeket eddig tudtam.
- Sel, én próbálkozom, és ezért is mondtam el ezeket, mert szeretném, ha visszanyernéd az emlékezetedet – kezei közé veszi az enyéimet. – De nem mondhatok el mindent, mert neked kell emlékezned a dolgokra. Hiába mesélem el, nem ugyan olyan, mintha te magad jönnél rá. Az érzések nem élnének benned, csupán tudnál dolgokat. Szeretném, ha éreznél is, és nem csak tudatodnál lennél.
- Mi lesz, ha soha nem tér vissza az emlékezetem? – kétségbeesetten kérdezem. Egy könnycsepp száguld végig makacsul az arcomon, amelyet egyáltalán nem nőies mozdulattal le is törlök a kézfejemmel.
- Bízz Sel. Hinned kell abban, hogy minden rendbe fog jönni. Hinned kell abban, hogy mindenki visszatér hozzád, az emlékeidbe, a szívedbe. Én bizakodom, és neked is ezt kell tenned. Kérlek, könyörgöm, hogy higgy egy picit legalább magadban, és a szívedre hallgass.
- Olyan nehéz – a kövér könnycseppek nem hagynak békét. – Folyamatosan csak arra tudok támaszkodni, amelyeket tőled tudok meg, vagy Elisabethtől. Látod, még az édesanyámként sem tudom megszólítani, mert annyira idegen. Semmit sem súg a szívem.
Arcomhoz nyúl, és letörli a makacs könnyeket arcomról, majd hirtelen, nem várt módon az ölelő karjai közé von. Tovább sírok.
- Sajnálom – suttogom.
Mellkasába fúrom még jobban az arcomat, és teljesen magamba szívom kellemes illatát. Otthon érzem magam. Annyira közvetlen, szeretetteljes az érintése, hogy el sem szeretnék szakadni tőle. Még közelebb csúszik hozzám, a tarkómra vezeti a kezét, és lassan ringatni kezd, mint egy összetört gyermeket, aki a szerető karokba menekül, ha baj éri.
- Semmit sem kell, sajnálod, Sel – hangja lágy, mintha valóban egy védtelen gyermekhez beszélne. – Én már a helyedben tuti, hogy a falnak rohantam volna – nevet fel halkan. – A viccet félretéve. Teljesen biztos, hogy nem lennék ilyen erős a helyedben. Büszke vagyok rád, hogy így kitartasz, és, hogy próbálsz többet tudni, és nyitott lenni a dolgok felé.
- Most csak nyugtatni próbálsz – szorítom ujjaimmal jobban a felsőjét.
- Az igazat mondom – suttogja fülembe.
Meleg lehelete simogatja fülem, ahogyan mély baritonja is. Ujjai még mindig simogatnak, én pedig lassan megnyugszom.
- Itt meg mi folyik? – egy hang zökkent ki bennünket.
Eltávolodom Harrytől, és megtörlöm a szemeimet, miközben lassan megfordulok ültömben. Andrew áll az ajtóban és minket bámul.
- Beszélgettünk – felelem.
- Ilyen közelről? – mordul ránk, mire értetlenül meredek rá, s felállok.
- Igen, ilyen közelről – kisé élesebbre sikerül a válasz, mint azt kellene, de felbosszant a hangneme. – Semmi rosszat nem tettünk. Különben is, családja van, minek nézel engem?
Megfagy a levegő a szobában. Andrew Harryre pillant, aki mögöttem áll, nézéséből ítélve.
- Ezt mondta neked? – horkan fel.
- Fejezzétek be – lép közénk a srác. - Andrewnak fogalma sincs arról, hogy mit is beszél. Menjünk fel – derekamra teszi a kezét, ezzel kissé elindítva lépteimet a lépcső irányába.
- Ne merjetek az emeletre menni!
- Miért? Mi a bajod, Harryvel? Eddig minden rendben volt – pillantok rá még egyszer. – Ő az egyetlen, aki törekszik, és segít.
- Mindent elhiszel neki, és a vesztedbe rohansz kislányom, az a problémám az egésszel!
- Elég ebből az őrültségből – nyugodt hangon mondja Harry. – Menjünk fel.
Elindulok előre, ő pedig követ.
- Meg fogod bánni ezt még, Selena – morogja Andrew, de már a reakciómat sem érdemli meg.
Felérve benyitok a szobámba, és be is lépek. Mivel semmiféle kanapé nincs, így az ágyamra ülök. Harry feszengve áll, majd a széken foglal helyet a fésülködőasztalomnál.
- Ne is hallgass rá, Sel – mondja, de szavai nem nyugtatnak meg.
Andrew szavai viszont könnyeket és fájdalmas csaltak elő bennem. Újra arcomat áztatják a makacs könnyek, mindenféle szégyenérzet nélkül. Hallom, ahogyan feláll, hozzám siet, és ismételten a karjaiba von.
- Kérlek, ne sírj. Olyan rossz így látni téged – motyogja hajamba.
- Miért mondta ezeket? Miért van ennyire ellened? – szemeibe nézve kérdem. – Ne köntörfalazz, hanem az igazat mondd el nekem, kérlek.
- Sel..
- Ne hagyj bizonytalanságba Harry… - csuklik el a hangom.
Szemeivel szinte a lelkemig hatol. Kezével az oldalamat cirógatja, ám egyáltalán nem nyugodt. Mélyen szívja magába a levegőt, és tekintetében is látszik a zavartság.
- Miattam történt az autóbaleseted – olyan halkan mondja, hogy szavait alig hallom, de végül összeteszem, s megértem…

4 megjegyzés:

  1. Oh... Tudtam én!:) hú most már egyre jobban bonyolódik egyre több rejtély kerül elő és egyre több meg válaszollatlan kérdés nagyon, ön várom a következő részt bárcsak Sel is a kezdene emlékezni :)

    VálaszTörlés
  2. Végre fény derül a balesetre! :D erre vártam, vagyis erre is. Nagyon kíváncsivá tettél, és meg kell hagyni, remekül mozgatod a szálakat :D

    VálaszTörlés
  3. Aztamindenit.Hát ez érdekes volt.Most már tényleg tudni akarom mivolt mitörtént és mindent tudni akarok már.Alig várom. :3 *-*

    VálaszTörlés
  4. Sziaa!! Meg nem irtam ide de most ugy ereztem hogy kell irnom. Nagyon jol irsz. Imadom. Szerintem Rosie Harry es Sel gyereke. Igy erzem, de majd ugy is kiderul. Alig varom a kovi reszt. Sok puszii 💙❤❤❤

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Epilógus

Könnyek folynak végig az arcomon. A szívem gyorsan ver, a fülem sípol, és egyszerűen nem akarom elhinni a dolgot. Nagyot nyelek, úgy érze...