6.rész*Újrakezdés

Miatta? Döbbenten meredek magam elé, szinte már megsemmisülve. Egyre kuszább lesz a történet.

- Te okoztad a balesetet? – nézek rá kérdően, az igazságra várva.

- Nem, nem voltam ott, de miattam történt – sóhajt fel fájdalmas arckifejezéssel.

- Miért mondod ezt? Ha ott sem voltál.

Értetlenkedem. Annyira körítéssel beszél, hogy már szívesen rászólnék, fejezze be. Ám türelmesen várok, és hallgatok.

- Aznap nem kellett volna dolgoznod. Szabadnapod volt, de számomra nagyon is hosszúra nyúlt az éjszaka, így te mentél be… illetve, te vállaltad, hogy bemész helyettem a pékségbe. Még köd volt, és sötétség. Nem igazán voltak normálisak a látási viszonyok, a szembe jövő autó pedig áttért a te sávodba – nagyot nyel, és a szemeimbe néz. Kezei közé fogja az enyémeket, mielőtt is folytatja. – Félrerántottad a kormányt, és az árokba hajtottál, neki, egyenesen egy fának.

- Értem – motyogom, s könnyes szemekkel az övéibe nézek. – Akkor sem te tehetsz róla, hanem az a sofőr, aki átjött az én sávomba.

- Sel – hangja halk, szinte csak egy suttogás.

- Mi történt vele? – kérdezem, de ő csak értetlenül mered rám. – A másik sofőrrel.

- Semmi baja nem lett, némi zúzódás mindössze – mormogja. – Neki kellett volna elszenvednie azt, amit veled tett.

- Ne mondj ilyeneket – simítom bátortalanul a kezemet, az arcára, melybe bele is hajol. – Nem te tehetsz róla, Harry. Kérlek, hidd el nekem.

- Megbocsájtasz? – hangja megtört, szinte már esdeklő.

- Semmiért sem kell megbocsájtanom neked. Semmit sem tettél, Harry.

- Nekem… – nagyot nyel. – Nekem hallanom kell, ahogy kimondod.

- Megbocsájtok, Harry – teljes őszinteséggel mondom a szemeibe nézve.

Nem szólal meg, csupán magához von, és szorosan megölel. Hajamba temeti az arcát, s olyan szorosan ölel, hogy még levegőhöz is alig jutok. Én is átölelem, bár kissé félve. Magamba szívom az illatát, amely kellemes, s nyugtató is egyszerre. Megcsiklandozza a nyakamat a kifújt levegő, aminek következtében elmosolyodom. Végigsimítok a hátán, és érzem, ahogyan a teste ellazul a karjaim között. Megnyugszom én is.

- Kérhetek valamit?

Eltávolodik tőlem, így a kezei a csípőmhöz esnek. Messzebb már nem megy, csak a szemeimbe néz, s a válaszomat várja. Bólintok.

- Tudom, hogy neked nehéz, megértem a helyzetedet – kezd bele. – De még mindig tartom magam ahhoz, hogy neked kell visszaszerezned az emlékeidet.

- Igen, ezt már mondtad.

Nem értem, hogy miért ismétli meg magát, de várok, mert tudom, hogy fontos lesz, fontosnak kell lennie annak, amit mondani akar nekem.

- Igen, Sel – húzza féloldalas mosolyra a száját. – Viszont azt nem, hogy szeretnék újra olyan jó kapcsolatba kerülni veled, mint az azelőtt is volt.

- Ennek semmi akadálya.

- Szeretném, ha újra az elejéről kezdenénk.

- Rendben van – egyezek bele. – Nehéz lesz nem kérdezősködnöm, és ne várd, hogy a kérdéseimet elfelejtsem, de igyekezni fogok.

- Köszönöm – mosolyog rám kedvesen.

- Akkor mikor is kezdhetek a pékségbe? – lelkesen teszem fel a kérdést.

- Komolyan elfogadod? – döbben le. – Azt mondtad, hogy még átgondolod. És szerintem Andrewnak is lenne némi beleszólása.

- Igen, ha még él a lehetőség, akkor elfogadnám – mosolygom rá. – És nem igazán adok a szüleim véleményére. A balesetem előtt is ott dolgoztam, úgyhogy szerintem rendben lesz. Nem szeretném, ha beleszólnának abba, amit csinálok. Szívtelennek tűnhetek – sóhajtok fel, s csak a pilláim alól nézek fel Harryre.

- Miért lennél szívtelen? – értetlenül mered rám.

- Hát az ő helyzetük sem lehet könnyű, a szüleim, de nem emlékszem rájuk. Viszont nem érdekel, főleg Andrew megnyilvánulása után.

- Ne gondold magad szívtelennek – simogatja meg a kézfejemet. – És az, amit mondott inkább nekem, mintsem neked szólt.

- Lényegtelen – rázom meg a fejemet nemlegesen. – Veled sem szabad így beszélnie. Semmi rosszat nem tettünk, csak beszélgettünk, Harry.

- Én tudom, de az apád, és félt.

- Féltenie kellene tőled?

- Nem Sel, tőlem nem – mosolyog kedvesen, és most csuklómon simít végig. – Komolyan gondoltad?

- Micsodát? – ráncolom össze a homlokomat.

- Hát a munkát. Tényleg szeretnél rendszeresen bejárni, ahogyan eddig?

- Igen, gondolom. Mit takar, az, hogy „ahogyan eddig”?

- Négy napot dolgoztál, vagyis, négy délelőttöt voltál benn – magyarázza. – Kiszolgáltál, és a papírokat is mindig rendbetetted, mert elmondásod szerint, rendetlen vagyok – neveti el magát.

- Csak négy délelőttöt dolgoztam? Miért?

- Hát őő … – kínosan vakarja meg a tarkóját. – Gondolom valamilyen dolgod volt.

- Nem tudod?

- Fogalmam sincs – zavartan feleli. – De mindegy is, ez így megfelel neked?

- Persze – bólintok rá.

- Rendben, akkor már csak egy valakinek a beleegyezése kell – vigyorog, de én csak kérdően nézek rá. – Niall. Kell Niall beleegyezése is.

- Jól vagyok, Harry.

- Szeretném, ha ő is megerősítné ezt – ránt vállat. – Baj?

- Nincs kedvem már a kórház közelébe menni – rántom a vállamat.

- Megértem Sel, tényleg, de szeretnék megerősítést kapni arról, hogy valóban munkába állhatsz.

- Rendben, de csak, hogy megnyugodj – bólintok rá.

- Akkor mehetünk is? Van még egy kis időm.

- Most azonnal?

- Persze, vagy más terveid vannak? Akkor elhalaszthatjuk – hadarja.

- Nem, persze, mehetünk most, csak átöltözöm – felállok az ágyamról, és a szekrényemhez lépek, amelyből előkapok pár ruhadarabot. – Mindjárt jövök.

Zavartan hagyom el a szobámat és sietek be a fürdőszobába, ahol hajamat kivasalom, egy natúr sminket viszek fel az arcomra, azután pedig átöltözöm. Kényelmesen viseletet veszek fel, amely egy farmert és  egy csíkos inget takar.

Visszaigyekszem a szobába, ahol Harry azonnal végig is mér lábujjam hegyétől, a fejem tetejéig.

- Csinos vagy – bókol, mely meglep, még is jól esik.

- Köszönöm – küldök felé egy hálás mosolyt, aztán magamhoz veszek egy fekete csizmát és kabátot.

- Mehetünk?

- Igen, kész vagyok, azt hiszem – mosolygom rá, és cipőmet a kabátommal együtt a kezemben tartva, tárom ki a szobámban ajtaját.

Harry előre enged illedelmesen, majd az ajtót becsukja. Elindulunk lefelé a lépcsőn, az előszobában megállunk, és felvesszük a csizmáinkat.

- Merre mentek? – lép ki a nappali boltíve alól Andrew.

- A kórházba – felelem.

- Miért? Valami baj van? – aggodalmaskodik.

- Nem, csak rutin ellenőrzés – válaszolom. – De megyünk is, majd jövök.

- Igyekezz haza! – kiált utánunk, amikor már Harry autójánál járunk.

Beszállok, ahogyan Harry is hasonlóan tesz. Elfoglalja a vezetőülést, becsatolja magát, és már indítja is az autóját.

- Eléggé morcos az apád – pillant rám, mielőtt elindul.

- Ne foglalkozz vele – sóhajtok fel, s kényelmesen elhelyezkedem.

- Nehéz, amikor tőlem próbál védeni – nyög fel szinte már fájdalmasan. – Eléggé vicces.

- Miért is? – végig őt fürkészem a tekintetemmel.

- Semmi, hagyjuk…

- Ha már elkezdted, akkor mondd is végig! Kérlek – teszem még hozzá, hogy szavaim súlyát kissé visszavegye.

- Hát csak tudod, jóban voltunk a múltban, akkor semmi rossz szava nem volt. Most pedig támad mindenért. De jogosan…

- Felejtsd már el azt a marhaságot, amit beképzeltél – kiáltok fel szinte már drámaian. – Semmi sem miattad történt!

- Nyugi – vigyorog rám egy pillanatra, ahogyan térdemnél kissé megszorítja a combomat.

Érintése meglep, még is jóleső melegséggel tölt el.

csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/