4.rész*Séta az esőben

Forró, gőzölgő kakaómat kevergetem a kora reggeli órákban, az asztalnál ülve. Még félig alszom, magam elé bambulok és csak az elmúlt hét eseményei pörögnek le lelki szemeim előtt.

- Selena, merre jársz? – kérdi Liz.

- Még alszom félig.

Felelem, és felé fordulva kissé elmosolyodom. Éppen az ebédet készíti elő, míg én a reggelimmel szemezek, bár még egy falatot sem sikerült magamba tuszkolnom. Bögrémet a számhoz emelem és belekortyolok a még mindig meleg reggeli italomba.

- Kérdezhetek valamit?

Megfordul és kíváncsian pillant rám.

- Természetesen – boldogan felel, miközben a konyharuhában megtörli a kezét és leül az asztalhoz.

- Már párszor kérdeztem Harrytől, és mások is még sokszor említették, de még nem kaptam rá választ – kezdek bele. Kíváncsian pillant rám. – Rosie, ki ő?

Megfagy, szemében a név hallatára még is csillogás keletkezik, amely szeretetteljes. Nagyot nyel és elpillant mellettem, amelyet furcsállok, még is türelmesen várok.

A konyharuhát gyűrögetni kezdi kezei között, mely megmutatja, hogy mennyire is zavarban van. Újra a szemeimbe néz, nagyot nyel, és mélyen magába szívja a levegőt.

- Selena, meg kell értened pár dolgot – kezd bele. – Fiatal vagy, de ettől függetlenül egy hosszú, bonyolult élet van te mögötted, amit megtettél. Nagyon sok mindenen mentél át.

- Szeretném tudni is őket – sóhajtok fel.

- Nem igazán szeretnék elmondani olyan dolgokat, amelyeket inkább Harrynek kellene elmondani, neked.

- Semmit sem mond, minden alkalommal ködösít.

- Muszáj megértened őt, neki ez nehéz.

- Miért lenne számára ez nehéz? – értetlenkedem. – Én veszítettem el az életemet. Sötétségben tapogatózom! Hogyha utcára lépek, már egyből az emberek valami megjegyzéssel illetnek. Sajnálnak, Liz. Én ezt nem akarom, utálom.

- Megértelek.

- Nem, nem tudsz megérteni – mondom azonnal. – Tudom, hogy a ti helyzetetek sem lehet a legjobb, hiszen a lányotok vagyok, én pedig szinte egy idegenként ülök itt, de akkor is jogom van tudni, hogy mi történt a múltamban.

- Valóban, de ezt a részét, Harrynek kell elmondani neked!

Feláll, és visszamegy a pulthoz, ahol tovább kezd dolgozni az ebéden.

- De semmit nem mond el nekem. Meddig kellene várnom? Már egy hónap eltelt a baleset óta, és még mindig a sötétségben élek.

- Adj időt neki, kérlek – nem néz rám.

Felállok az asztaltól és a tányéromat poharammal együtt beteszem a mosogatóba, majd egyenesen távozom a konyhából és az emeletre, a fürdőszobába sietek. Elisabeth lépteit nem hallom, így megnyugszom, hogy nem követett. A csaphoz lépek, és sietős tempóban elkezdem megmosni a fogaimat. Ezután hajamat fésülöm át, majd lazán, természetes hullámaiban hagyom.

A szobámba belépve az eső kellemes illata csap meg, amelyet a nyitott ablaknak köszönhetek. Ám ennek köszönhetően le is hűlt a szobám hőmérséklete, így be is csukom azt, és úgy ülök le a fésülködőasztalomhoz, ahol mindössze csak szempillaspirállal kiemelem a szemeimet. Amint elkészülök, a szekrényemhez megyek, amelyből minden válogatás nélkül kapok magamhoz egy fekete farmert és felsőt.

Kabát és a sál is hamar rám kerül, ahogyan a cipőm is, így már csak a táskámat veszem magamhoz, és hagyom el a hálószobámat. A lépcső fokait szinte kettesével veszem, ahogyan lefelé igyekszem.

- Elmegyek – szólok a konyhában még mindig tevékenykedő Elisabethez.

- Hova?

Közeledő lépteit hallom, ám én már az ajtón kívül vagyok.

- Járok egyet – ezzel magam mögött behúzom a fa ajtót.

A szél erőteljesen fúj, amely kisebb borzongást eredményez nálam, ám egy pillanatra sem tántorodom el. Mellkasom előtt egybefonom kezeimet, ahogyan lépéseim egyre csak messzebb visznek attól a háztól, amely az otthonom. Elméletben.

Az ég borús, és tudom, hogy az első bármikor eleredhet, de akkor sem állok meg. Emberek nem igen vannak az utcán, mintha egy kihalt városban lennék.

Befordulok egy sarkon, és már a fűutcára is érek, ahol pár ember lézeng csupán. Könnyedén végigsétálok, senkire sem nézek, csupán a lábaimat szedem. Fejemet leszegem, senkire sem nézek, bár páran rám köszönnek, akiknek egy biccentéssel felelek. Úgy érzem magam, mint egy ember, akit a cirkuszban mutogatnak, miközben jókat nevetnek rajta, hogy mekkora pancser. Egy senki.

A szél jobban feltámad, és azonnal meg is bánom, hogy nem valami melegebbet viselek. Már a tél köszönt be lassan. Hajam összekuszálódik, arcom pedig pírba borul a csípős hidegnek köszönhetően. Próbálom orromig az arcomat eltűntetni a sálamban, és a gondolataimat száműzni.

Elegem van, hogy mindenki sajnál, hogy mindenki babusgat, ahelyett, hogy elmondanák a valóságot. Jogom van tudni, nincs igazam? Még is én éltem meg azokat a pillanatokat, amelyeket titkolnak előlem. Homályban tartanak, bizonytalanságban, és ez fájdalmas. Nem gondolják, de nagyon is fáj.

Természetesen a körülöttem lévő embereket is megértem, hiszen nekik sem lehet könnyű az, hogy semmilyen emlékem nincs róluk, de éppen ezért kellene segíteniük, nem pedig ködösíteniük.

- Sel?

Egy hang mondja nevem. Inkább bizonytalanul kérdezi, mintsem kijelenti. Felpillantok, és akkor konstatálom csak, hogy újra a családi házas részre értem. A mögöttünk húzódó utcában lehetek, és az eső is már eleredt – állapítom meg.

Próbálom megkeresni a hang forrását, és amint a túloldalra pillantok, meg is látom. Harry.

Nem tétovázik, minden meggondolás, körülnézés nélkül lelép a járdaszegélyről és átsiet hozzám. Persze nincs forgalom, de akkor is felelőtlen.

- Mit keresel erre? – kérdezi azonnal.

- Csak sétálni indultam – adom meg a valóságnak megfelelő választ. – Fogalmam sem volt, hogy erre laksz. Csak sétáltam. Észre se vettelek, amíg nem szóltál – motyogom zavartan.

- Semmi baj – mosolyog rám bíztatóan. – Meglepődtem, ennyi az egész.

- Megyek is – mondom azonnal, amint háta mögött megpillantom Niallt.

- Biztos vagy benne?

- Igen – bólintok.

- Esetleg délután találkozhatnánk, ha gondolod. Most tényleg nem érek rá – nevet fel kínosan, tarkóját vakargatva. – De, ha jó neked, délután beugranék hozzád.

- Rendben, persze – egyezek bele. – Akkor délután.

*

Tovább sétáltam, és kissé elázva értem haza már dél magasságában. Már nem zavart addigra az eső, sőt talán kissé le is nyugtatott, amire nagy szükségem volt.

Amikor hazaértem, forró fürdőt engedtem, és átfázott testemet hosszú ideig áztattam. Liz persze előtte kellően leszidott, amiért ilyen felelőtlen voltam. Csak, hogy az ő szavaival éljek. Amint az ujjaim már ráncossá válták, elhagytam a kádat és melegítőm bebújtam, az otthoni mamuszommal párosítva. Hajamat egy laza copfba hagytam, majd lementem a földszintre, ahol már anyámnak csak hűlt helye volt.

Kiveszek magamnak egy tányért, majd merek a még langyos ételből. Villát magamhoz véve ülök le az asztalhoz, és kezdem lassan elfogyasztani az ételt. Minden falatot kellően megrágok, miközben magam elé bambulok. Fogalmam sincs, hogy mi vár rám, ha Harry megérkezik, de azt igen, hogy amennyi választ csak kaphatok, meg fogom szerezni azokat.

A csengő hangja töri meg a ház csendjét. Felállok, sietve megközelítem a bejáratot és már ki is tárom azt. Harry mosolyogva tekint rám. Arcát nedves haja keretezi, amely kusza göndör tincsekben mutatkozik meg.

- Szia – köszönöm, és félre lépek, hogy a melegbe betérjen.

- Szia – köszön vissza, miközben megszabadul barna, kissé kopottas csizmájától, és kabátjától.

- Most fejeztem be az ebédet – informálom, ahogyan visszasétálok a konyhába. – Kérsz? – mutatok az edényre, amikor a mosogatóba helyezem a saját tányéromat.

- Köszi, megvagyok – mondja.

- Nos, nappali jó? Vagy fel is mehetünk, de senki nincs itthon. Liz eltűnt mire lejöttem.

- Nappali tökéletes – bólint. Átsétálunk a nappaliba, és a kanapét el is foglaljuk. – Hogy érzed magad?

- Jobban, bár be kell látnom, hogy a kíváncsiság még mindig gyötör.

- Meglepne, ha nem így lenne – vigyorog rám. – Mi elől menekültél délelőtt?

- Csak nem egyezett meg a véleményünk Lizel, és jobbnak láttam, ha elmegyek kiszellőztetni a fejem – magyarázom. – Tényleg nem tudtam, hogy ott laksz.

- Nem mondtam, hogy ott lakom – feleli vigyorogva. – De amúgy igen, az a házam, amely előtt Niallel álltunk. Régen tudtad, lehet, hogy a tudatalattid vezetett oda.

- Furcsa – nevetek fel.

- Jó látni, ahogyan nevetsz – csillogó, boldog, reménykedett tekintettel nézi arcomat, amelyen még mindig a mosolyom díszeleg. – Emlékeztetsz a régi önmagadra.

- Ha te mondod – sóhajtok fel. – Legalább ki is fejtenéd, hogy milyen is a régi önmagam?

- Sel… - Arca azonnal megváltozik. A boldogság helyére szomorúság kerül. – Mindig vidám voltál. Az volt a mottód, hogy csak pozitívan, ami kissé ellentétben állt egy másik sokszor elhangzott mondatoddal, ami a „mindig a legrosszabbra kell számítani, mert annál rosszabb úgy sem történhet, így fel vagy készülve már rá”.

- Ennyire bölcs voltam? – nevetek.

- Tény, hogy voltak érdekes megállapításaid az élettel kapcsolatban, és ezt imádtam az első perctől fogva benned.

Ahogyan elhagyja a mondat a száját, kérdően nézek rám, ám megrázza fejét lemondóan. Utálom, hogy mindig elkezd valamit, aztán be sem fejezi – jegyzem meg magamban.

- Ez volt ám a váratlan vallomás.

- Régen szeretted ezeket – mutat rá.

- Lehetséges. Most sem esik annyira rosszul – vallom be.

- Mertem remélni – szánt végig nyelvével száján. – Mielőtt belemennénk mélyebben a dolgokba, szeretnék én kérdezni valamit – mondja, én pedig egy bólintással jelzem; rendben van. – Szeretném, ha visszajönnél a pékségbe.

- Micsoda? – döbbenek meg. – Miért? Ez most, hogy jött?

- Szerettél ott lenni. Egy pillanatra sem álltál meg, szíved lelkedet beleadtak, és a vendégek hiányolnak. Persze én is – egészíti ki gyorsan, amelyen zavartan elmosolyodom. – Kétlem, hogy itthon annyira sok mindent csinálnál, és régebben utáltál henyélni. Mindig pörögtél, bár ez a pörgés még mindig benned van, látom.

- Annyira rossz, hogy mindent tudsz rólam, én meg semmit – nyögök fel fájdalmasan.

- Éppen ezért gondoltam erre, mert lehetséges, hogy jó hatással lenne rád. Egyeztettem Niallel, és ő támogatja az ötletet. Jót tenne, ha közösségbe lennél.

- Hét végül is, miért ne – bólintok rá.

- Örülök neki. Őszintén megmondom, hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen ráveszlek.

- Miért? Azt mondtad, hogy szerettem ott dolgozni. Amúgy meg még nem is vittél el oda – korholom finoman.

- Igen, szerettél ott lenni – erősít meg. – De attól függetlenül, hogy milyen voltál a baleset előtt, és most milyen vagy… - nem tudja befejezni a mondatot.

- Megváltoztam?

- Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy nehezebben közeledsz felém, mint előtte.

- Jó barátok voltunk, nem?

- De igen – támasztja alá kisebb hatásszünet után.

- Akár most is lehetünk azok – felelem lelkesen. – Csak veled mozdulok ki, vagy csak beszélgetek, mint most. Ez kissé frusztráló, de tetszik.

- Oké, egyértelműen a régi Sel vagy – nevet vidáman. – Még a mai napig nem tudsz saját magaddal sem dűlőre jutni.

- Valami nem változik.

- Remélem, hogy más sem.. – olyan halkan jegyzi meg, hogy szinte alig hallom, és visszakérdeznék, hogy jól hallottam-e. – Na de, mit szeretnél tudni – csapja össze tenyereit lelkesen. Furcsa lelkesedése, de nem teszem szóvá.

- Rosie.

- Nagyon furdal a kíváncsiság, igaz? – nevet fel. – Rendben, elmondom.

- Figyelj, ha nem akarod megértem. Azt is, ha barátnőd van, nem értem, hogy minek titkolod – kezdek szabadkozni.

- Sel..

- Tényleg, már én érzem rosszul magam. Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. Vagy ő mit gondolhat, hiszen sok időt töltesz velem, és…

- Sel, ő a kislányom – szól közbe, mire lefagyok.

Köszönöm az előző részhez érkezett megjegyzéseket! Xx

Csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/