Prológus

Pislogok nagyokat. Fáj a fejem, és a bordáim. Érzem, ahogyan az arcom húzódik, ahogyan a szám fel van szakadva. Lassan érintem meg a fájó területet, ám felszisszenek. Kezemet visszahelyezem a hófehér takaróra, és nézni kezdem a kiálló tűt kezemből.

- Jó napot, Ms.Gomez – egy kedves hang üti meg fülemet.

A lányra nézek, aki mosolyog, és egy kórlapot, az én kórlapomat szorongatja kezei között, miközben valamit írogat és ellenőriz.

- Dr.Horan perceken belül itt lesz.

Közli, és csak tippelni tudok, hogy valamilyen orvosról beszél. Semmit sem felelek, és ő se mond többet. Hátat fordít és elhagyja a helyiséget.  

Szemeim körbejárják a területet, ám egyedül vagyok a szobában. Mindössze egy csap, pár sípoló gép a társaságom. Az ablakon kitekintve látom, hogy odakinn borús az idő, és az eső lába már igen alacsonyan lóg, ám még tartja magát.

- Jó reggelt, kisasszony – a hang irányába fordítom fejemet. – Dr.Niall Horan vagyok.

Kis akcentussal beszél, ám kedves, és arcán halovány mosolya játszik.

- Én vagyok a kezelőorvosa – teszi le az ágyra a papírokat. – Tudja, hogy mi történt magával? – kérdi, miközben lámpával a szemembe világít, és szemeimet megvizsgálja. Nemlegesen megrázom a fejem. – Kisebb amnéziája lehet – közli. – Mire emlékszik? A nevét tudja?

- Ms.Gomez – felelem.

- Ezt a nővér mondhatta esetleg – mosolyog kedvesen. – A keresztnevét elárulja?

Nézem arcát, és zavarba jövök. Félrepillantok.

- Sajnálom, nem emlékszem – motyogom.

- Rendben, elvégzünk pár perc múlva pár vizsgálatot, és már többet fogunk tudni – informál.

- Mi.. – megköszörülöm torkomat. – Mi történt velem?

- Balesetet szenvedett.

Ezzel magamra is hagy gondolataimmal. Ráncba szalad homlokom, próbálok valamilyen emlékfoszlányt megszerezni, ám semmi sem rémlik. Szinte csak sötétség uralkodik bennem. Hiszen még a nevemre sem emlékszem.

Újra az ablak felé pillantok, és a már viharos időt szemlélem. Az üvegen versenyt futnak az esőcseppek. Elmosolyodom, ám azonnal meg is bánom, amikor szám meghúzódik.

Újra megjelenik a kedves nővér, és lassan felsegít az ágyamból, ám nehéz, mert a bordáim közé a fájdalom, késszúrásszerűen hatolnak be. Egy tolószékbe ülök, majd a nővér lassan elindul velem, át egy másik helyiségbe, ahol hosszadalmas vizsgálatoknak tesznek ki, míg én tudatlanul fekszem és tűröm.